A Másvilág titkai

53.rész

Nicholas mélyen a szemembe nézett, míg én a földön, térdeimet felhúzva a sajgó fejemet fogtam. A gyertyák lángjai nagyobbak lettek, amikor a könyv lapjai hevesen váltakoztak, amíg be nem csukódott. Nem engedte, hogy Nick belenézzen.
Az unokatestvérem...
A szerelmem...
Az árulóm...
Guggolásba tornáztam magamat, majd a kezeimet fenyegetően feltartva szemeztem a férfivel, aki dermedten állt előttem.
—Megtaláltad?—hangzott a kérdés a könyvtár valamelyik részéről.
Félve vártam a válaszát. Az erőmet gyűjtöttem a következő támadásra, ami mindjárt bekövetkezik. Visszapörgettem a könyvtár felépítését, hogy merre tudnék kimenekülni.
—Nem. Itt nincs—kiabálta Annabellnek. Döbbenten léptem egy lépést hátrébb. Nem tudtam megszólalni.—A bejárattól a legmesszebbre terelem. Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Keresd meg a húgomat és vigyázz rá!—suttogta alig hallhatóan. Félreállt, hagyott teret, hogy kiférjek a szűk bejáraton.
Lehet, ez csapda...
Lassú léptekkel kimentem a folyosóra. Egy karnyújtásnyira állt tőlem. Nicholas szemei bocsánatkérően megvillantak, majd intett a kezével, amit egyből elkaptam. A hátát a falhoz szorítottam, kezeit maga mellé nyomtam. A testemmel és az erőmmel moccanni sem tudott. Nem mintha olyannak tűnt, aki ki akarna szabadulni.
A jobb kezemmel kivettem a tokjából az egyik tőrét és a nyakához szorítottam.
—Mocskos áruló vagy—jelentettem ki. Fogaimat összeszorítva erősebben odanyomtam az éles fegyvert, ezzel felsértve a bőrét. Az ádámcsutkája megmozdult alatta, emiatt azon a részen kifolyt egy halvány vércsík.
—Az vagyok...—válaszolta megtörten.
Egy pillanatra bevillant a kisfiú, akit minden nap súlyos edzésnek tettek ki, hogy legyőzhetetlen legyen. Egy ártatlan gyerek, akiből egy szörnyeteget faragtak.
A fejemet megrázva elengedtem és otthagytam.
Némák voltak a lépéseim, de a testemet nem tudtam eltűntetni. Annabell ki is szúrt.
—Ott van. Nicholas, gyere!
Settenkedő lépéseimet felváltotta a rohanás. Amint leráztam őket az egyik sarkon, az erőmmel előhoztam a kék fénygömböket, hogy Dorothy felé vezessenek.
Annabell ezt azért teszi, mert megölték Jonathant. Azért tette ezt a világgal, mert az elárulta. Darabokra tört és kámforrá vált a régi önmaga. Megszakadt a szíve, ezért ez lett a bosszúja. Felénk és a világ felé. Mindenkit egytől egyik megölne, aki a nővéréhez vagy a szüleihez egy kicsit is hűséges. Muszáj valahogy leállítanom, viszont előbb a többiek épségéről kell megbizonyosodnom.
Egyre magasabbra vezettek. A mindennapos tornáknak köszönhetően a futás is jól megy már, mégis a zakatoló agyam és szívem lelassítottak. Minden emlék újra előtört bennem és más értelmet nyertek.
Ezért nem beszélt Anya soha a családjáról. Szégyellte a tettét. A tetteit. Gondolom, amint megszülettem, átértékelte az életét és tökéletes ember akart lenni a szememben. Küzdött, hogy jónak lássam. Azt hitte, hogy ha megtudom ezt, ha megtudom, ki is volt ő valójában, akkor elhagyom és sosem bocsátom meg neki.
Talán jól látta...
Ha talán jobban bántak volna Annabellel... Ha netalán engedték volna, hogy Jonathannal legyen... Ezek a szörnyűségek meg sem történtek volna. Boldog családban élhettünk volna közösen. Annabell és Elizabeth szerető ikerpár lett volna. Dorothy-val, mint szintén unokatestvéremmel még erősebb lett volna a kapcsolatunk. Nicholas pedig... Soha nem szerettem volna bele. Soha nem éreztem volna azt a kis ideig tartó boldogságot és biztonságot, mint vele.
Viszont soha nem is törte volna össze ilyen aljas módon a szívemet.
Megérte volna máshogy dönteni? Megérte volna, ha mindenki máshogy cselekszik? Ha Kladyna mindkettő gyerekét szívből szerette volna? Ha Anya nem bántotta volna a húgát, amiért nincs ereje? Ha Omnis nem befolyásolja Annabellt? Ha én nem szeretek bele Nickbe?
Megérte volna?
Mit számít már..?

A kastély legtetején volt a legnagyobb erkély. Arctalanok tömkelege harcolt a csapatommal. A barátaimmal... akik éppen az erkély szélén próbálták visszaszorítani a többieket. Arcukat és ruhájukat beborította a szörnyek vére. Steven arca egyre jobban vált kétségbeesetté. Nem láttak engem, így az utolsó erejükkel készültek a rájuk váró végre.
Azt hiszik, vesztettek...
Az egyetlen átjárót, amivel vissza vagy ki lehetne jönni, elzártam, hogy lelassítsam Annabellt, amíg a varázserőmmel le nem lököm az arctalanokat.
A kék fényem ködként lepte be őket, majd ahogy a kezemet mozgattam, úgy irányítottam őket amerre csak akartam. A fekete lények egymásnak nyomódtak, tehetetlenül kapálóztak.
Az izmom égni kezdett, amint meghallottam magam mögött Annabell varázsigéjét, ahogyan a pajzsot töri szét.
Egy nehéz lépést tettem előre, a kezeimet még mindig fent tartva, mire a köd egyenesen a mélybe rángatta a szörnyeket. Mind lezuhantak.
Dorothy mindkét kezét az égbe emelte és felkiáltott. Nevetve felém igyekezett, amikor is megmerevedett. Szinkronban, amikor Annabell kijutott hozzánk. Nicholasszal az oldalán.
—Nicky...—suttogta zavartan.
—Dorothy, menj innen! Hagyd Izabellát és mentsd magad! Megbeszéltem vele, hogy nem fog bántani téged, ha most elmész. Nem muszáj itt lenned.
A szőke lány mellém lépett és onnan nézte őket. Annabell egy pillanatra megmerevedett. Kisbaba kora óta nem látta a lányát, aki már szó szerint felnőtt nő lett. Felnőtt az egyetlen kislánya, aki annyira hasonlít az apjára. Aki miatt rájött Kladyna az igazságra.
Akit okolt. Akit bűnbakként használt.
—Mi folyik itt? Mit csinálsz, Nicky?
Mögöttem hallottam, ahogyan Steven elkáromkodja magát. Hátranéztem és tisztán láttam, ahogyan Peter kezei ökölbe szorulnak. Ők se számítottak erre.
—Olyan... Olyan gyönyörű vagy...—mondta Annabell. Mindenki figyelme rá irányult.—Olyan gyönyörű és ártatlan. Kár, hogy ez egy hazugság.
Dorothy láthatóan még jobban összezavarodott. Finoman megfogtam a kezét.
—Igaza van a bátyádnak. Ez legfőképp rólam szól, nem akarlak még jobban belekeverni. Nem szeretném, hogy fájjon az igazság. Kinézem Annabellből, hogy, ha maradsz, bántani fog. Nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek.
—Oh, szóval te is inkább titkokba és hazugságokba temeted őt? Csak úgy, mint az anyád téged? Miért nem árulod el neki az igazat? Félsz, hogy a bátyját követné? Ő is elhagyna és ellened állna?—biggyesztette le az alsó ajkát.
—Bella! Mi az igazság?—követelte, miközben le sem vette a szemét a két előttünk állóról.
Peter megvilágosodott tekintettel hozzánk jött. Védelmezően elénk állt, miközben ujjait a karomra helyezte, ami Nickből egy szúrós pillantást váltott ki.
—Nem egyértelmű? Annabell... Ő az édesanyátok.
—Tessék? Nem, nem. Az nem lehet. Nicky, akkor te mondd el az igazat! Miért álltál át hozzá?—köpte az utolsó szót.
Nick fent tartotta az állát. Határozottan akarta kimondani a szavakat, de megremegett a hangja.
—Igazat mond Reminder. Ő az anyánk. És... És...—bezárkózott arccal felém nézett. Szemei furcsán csillogtak, amikor pislogott.—És sosem álltam a ti oldalatokon. Mindig Annabellén voltam.
Lehunytam a szememet és igyekeztem megtartani magamat. A térdeim remegtek, attól féltem, észre is veszik, de Dorothy megmentett ettől.
Könnyes szemmel, fenyegetően Annabell felé szaladt, Peter kezei kicsúsztak alóla. Az övéből egy fegyvert húzott elő és egyenesen az anyjára szegezte, de ő egy szomorú mosollyal suhintott a kezével, amiből a vörös fény kiszállt, és hatalmas erővel elrepítette Dorothy-t. A fejét beverte becsapódáskor, azután nem mozdult meg. Nick felkiáltott és odaszaladt hozzá, csakhogy Steven elállta az útját.
—Hagyd őt békén!
—Ő a testvérem—jelentette ki.
—Akit a legjobban elárultál.
Nem volt más választásom—jelent meg az arcán a válasz, de egyedül én tudtam kiolvasni.
Összeszorított ajkakkal előre fordultam.
—Jonathan szerette a lányát. Szerette és sosem hibáztatta. Neked miért kellett? Miért kellett eldobnod? Hogyan tehet ilyet egy anya?
Annabell arca elfehéredett.
—Honnan tudsz róla? Honnan ismered őt? Elizabeth mesélt róla?
—Nem. Most tudtam csak meg. Tudom, mit tett Anya veletek. Tudom, hogy...
—Megtaláltad—szakított félbe döbbenten.—Megtaláltad azt a könyvet. Azt hittem, csak legenda, amikor éveken át tartó keresés után feladtam. Bezzeg te beléptél először és ráleltél.—Mély levegőt vett, aztán folytatta.—Tudod, hogy ki is volt valójában a családod. Ők az igazi árulók. A saját nővérem megölte őt. A férje meg hagyta... Végig hazudtak nekem. Te magad is megélted, mire jutottál a bizalommal—mutatott a mögöttünk harcoló Nickre.—Láttad, mire mentem én azzal. Semmire!—kiáltotta.—A bizalom nem ér semmit. A naivak bíznak egyedül. Mondd hát, még mindig Elizabeth és Hardin pártját fogod? Nick már megvilágosodott, neked is azt kéne tenned.
—Apa sosem árult el téged, nem érted? Végig segített Jonathannak.
—Segített megölni őt!
—Próbálta megakadályozni!—kiabáltam már én is.—Láttam, Annabell. Istenekre! Ott voltam és láttam, ahogyan Apa próbálja megállítani Anyát. Ő végig segíteni akart nektek, erre te megölted.
—Micsoda?—halkult el.
—Megöletted a saját fiad által azt az embert, aki mindvégig mellettetek állt. Emellett ellökted magadtól a lányodat, majd a fiadból egy olyan embert neveltél, akiben csak a te gyűlöleted van. Mégis milyen ember lett belőled? Jonathan elkeseredne, ha látná ezt. Sőt, talán látja is valahonnan, pont, ahogyan te remélted Anyánál.
—Én...
—Nézd meg, mit tettél!—mutattam végig a városon, míg a másik kezemmel Petert a harcoló pároshoz utasítottam. Muszáj azt hinnie, hogy nem áll szándékomban bántani.
A város egyik része lángokban, a másik a szörnyek és az emberek vérében volt, valahol pedig őrült csata folyt. Annabell eltorzulva nézett végig.
—Mindig is nyugodt világot akart—motyogta halkan. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban halljam.—Nem akart harcot, nem vágyott rá. Békességet akart.
—Akkor te miért nem követed a kívánságát?—kérdeztem finoman.—Tedd azt, ami boldoggá tette volna őt, hogy aztán te is boldog lehess.
—Az a gond—kezdte—, hogy a nyugalmával látod, mire jutott? Meghalt. Ezért nem éri meg békében élni. Én ölök vagy engem ölnek meg.
Ez volt az utolsó mondata felém. Későn vettem észre, hogy elővarázsolt egy éles tőrt, amit a gyomromba akart szúrni. Szerencsére annyi reakcióm még volt, hogy elhúzódjak, így az oldalamba döfte bele. A karjába kellett, hogy kapaszkodjak, mert a hirtelen jött éles fájdalom megbénított.
A válla felett láttam Nicholas megfagyott testét, ahogyan lelökte magáról a két férfit, majd fájdalmasan a nevemet kiáltotta. Erre Steven és Peter is felénk néztek, míg a mozdulatlan Dorothy még mindig nem ébredt fel.
Annabell kegyetlen nevetése a fülemben csengett. Erős rántással kihúzta a fegyvert, amiről az én vérem csöpögött. Nyögve odakaptam a közelebbi kezemet és magamban mindent megadtam volna, hogy ne húzza ki. Éreztem a meleg vért átfolyni az ujjaimon.
Annabell ruhájára is ráment, de a már így is vörös ruháján alig látszódott. Egy apró lépést tett hátrébb, hogy a szemembe tudjon nézni. Hallotta maga mögött a férfiakat, ezért gyorsra fogta.
—Nem tehetsz arról, hogy rossz szülőkhöz születtél. Pont, ahogyan Jonathan sem tehetett arról, hogy az anyád megölte. Ezzel kiegyenlítettem.—Azzal lelökött a mélybe.
A szél susogása elnyomta a többiek ordítását. Láttam még piros fények villanását, de inkább az ég felé néztem, ami egyre borúsabbá vált.
Mintha repülnék...
A vér így is ömlött belőlem. Elzsibbadt a jobb oldalam, de valahogy nem zavart. Az erőm elhagyta a testemet és csak a hűvös szellő maradt nekem.
Nem így kellett volna, hogy végződjön...
Annyira szeretlek, Izabella...—rémlett fel az a békés emlék. Nick mély hangját tökéletesen fel tudtam idézni.
Szeretlek, Kicsim!
Mindig is szeretni fogunk!—jöttek most a szüleimtől.
Egy család vagyunk—mondta Dorothy.
Eszembe jutottak Omnis szavai, miszerint ő ismeri a sorsomat.
Ez lenne hát a sorsom? Ezt találta ki az Anyatermészet?
Kicsit korai még ez a halál, nem gondolod? Ne akarj már ilyen hamar meghalni, hiszen mennyi mindennek kell még történnie!—szólalt meg Omnis a fejemben, ami után egyből kipattantak a szemeim. A szívem újra verni kezdett és a varázserőm is kezdett visszatérni.—Erről beszélek. Ne kapkodd el a halálodat! Később értékesebb és fontosabb lesz, szóval még bírd ki egy kicsit!
Nem értettem, mire gondol, de a szél hangjai közül meghallottam egy sárkányét. Dramor...
Megfordultam zuhanás közben, ami lehet, nem volt jó ötlet, mert így láthattam a rohamosan közelítő földet, mellesleg az arcomba csapódó levegő a sebembe is épp ugyan olyan erővel volt. A varázserőmmel gyorsan, ideiglenesen elzártam a vérzést, használva a gyógyító varázslatot, majd Dramor felé pillantottam.
A másodpercek töredéke alatt repült hozzám, miközben a teste folyamatosan nőtt. Már nem csak egy nagyobb kutya méretét vette fel, hanem már elefántét is elérte. Talán még annál is nagyobb volt...
Lábait kinyújtotta, majd finoman felém siklott. Egy gyors mozdulattal elkapott, majd óvatosan tartva eltávolodott a földtől. Hosszú nyakával elém jött. A kezemet kinyújtva megsimogattam a sötét pikkelyeit. Maga a szeme nagyobb volt, mint az egész tenyerem.
—Köszönöm!
Dramor hosszú fogaival elkapta a ruhámat, majd a hátára tett. Amikor úgy látta, hogy kényelmesen elhelyezkedtem, egy nagyobb szárnycsapással repülni kezdett.
A szarvához hasonlók álltak ki a hátából, mégis, ahol ültem, ott sokkal kisebbek voltak, emellett ha hozzájuk értem, egyáltalán nem fájt. Nem vágta meg a kezemet, nem is nyomta. Mintha csak felkészült volna a teste arra, hogy én itt egyszer ülni fogok.
Az előttem lévő kettő világos színű szarvba belekapaszkodtam, ami tökéletesen beleillett a kezembe.
Dramor hátán ülök...
Repülök!
Egy kicsit oldalra dőltem, miközben erősen kapaszkodtam, hogy le tudjak nézni Dramor szárnya felett, mire a sárkány abba az irányba dőlt. Hirtelen újra egyenesbe helyeztem magam, amit Dramor is követett. Tátva maradt a szám, amint rájöttem mi is történik.
Én irányítom.
Én mutatom meg, hogy merre megyünk.
Határozottan magam felé húztam a két irányító kart, aminek az lett a következménye, hogy nem egyenesen előre, hanem felfelé szálltunk. Előre dőltem, így a föld felé kezdtünk el repülni. Kiszúrtam a város szélén egy nagyobb arctalan csoportot, ezért feléjük vezettem. Amint elég közel kerültünk hozzájuk, megszólaltam.
—Fuego!
Dramor pontosan akkora tüzet okádott, ami a szörnyeket pusztítja el, viszont nem okoz kárt az emberekben vagy az épületekben.
—Megvolt a gyorstalpaló. Most irány vissza Annabellhez.
A kastély innen fentről nézve még csodálatosabb volt. A tetején viszont láthatóan nem csak Dorothy, de már Peter is az eszméletét vesztette.
—Tegyél le oda!
Dramor úgy tett, ahogy mondtam. Felpattantam és a nyakán végigszaladva, óvatosan leugrottam, majd a sárkány állát megvakarva elküldtem. Innen egyedül is megoldom. Lent a szörnyekkel végezzen.
—Izabella!—jelent meg egy mosoly Steven száján, mire a másik kettő is felém nézett.
—Milyen bájos. Igazi túlélő—szúrta oda mérgesen Annabell.—Nick! Te intézd el Trobilent, enyém a lány.
Nicholas nem mozdult, viszont ezt a lehetőséget Steven megragadta és hátulról beleütött egy erőset az oldalába, aki felébredve az álmából elszakította a tekintetét rólam, majd a férfi felé ugrott.
—Mi kell, hogy meghalj? Úgy érzem, a te családodat csak egyfajta fegyverrel lehet megölni.
Nem válaszoltam. A fényemmel először egy gyenge mozdulattal lefogtam, amit könnyen szétszakított.
—Nevetséges.
Ő támadt. Piros füstgömböt küldött felém, amit ellene irányítottam. Elugrott előle, de az egyik karját elérte, amitől felkiáltott. Savként marta le a bőrét.
Az arcomat elhúzva folytattam. Nem volt megállás. A fények közöttünk folyamatosan váltakoztak. Mindkettőnket elérte a másik csapása, de Annabell rosszabbul állt.
—Nicholas, a pengét!
Nick tovább küzdött Stevennel.
—Nincsen több fegyverünk. A végzetesekből annyi volt, amennyit adtam.
Gonosz mosolyra húztam a számat. A kék fény mindkét kezemben világított. Ő is előhívta és egymás előtt állva gyűjtöttük. Ez az utolsó összecsapás.
A lábamból kezdve, végig a testemben, mindent a tenyerembe küldtem. Ezt tette Annabell is.
—Ezzel vége, nagynénim—közöltem szárazon.
Annabell egy üvöltés kíséretében kiengedett mindent. A vörös fény tűzként csapódott felém, amit megállítottam az enyémmel. Egy pillanatra erősnek tűnt, a lábam megremegett, de kitartottam. Az izmomat megfeszítve kiegyenesítettem a karomat. A kékség tengerként állt ellen a tűznek.
Tűz és víz.
Egymás ellen.
Az égető, szenvedő tűz és a bánatos, biztonságot nyújtó víz.
Te ölsz vagy téged ölnek meg.
Csak az egyikünk fog nyerni. Nem fogom tudni magam mellé állítani. Ha elkapnám és bezárnám, kiszökne. Egyetlen megoldás van, bármennyire nem akartam.
Nem vagyok gyilkos. Akármennyi vér tapad a kezéhez, én nem ő vagyok. Nem vagyok képes megölni őt.
A halál csak a kezdete valami másnak—mondta a fejemben Omnis.—Ez jusson eszedbe, amikor megteszed azt a nehéz lépést.
Felrémlett előttem minden olyan, amiért Annabell a felelős. Újra és újra lejátszottam magamnak, amíg vissza nem tért a testembe az adrenalin.
Újra meg akar majd ölni, és ezúttal sikerülni is fog neki. Mindenkivel végezni akar. Nem hagyhatom. Csak én vagyok képes megállítani őt.
Egy fura varázserő végigszántotta a testemet, majd a kezeimen végig új fajta erőt adott. Éreztem, ahogy az egész szemem kékké válik, majd az utolsó dolog, amit láttam Annabellből, az a döbbent arca, miszerint már tudja, hogy vége van. Pont, ahogyan velem tette, lezuhant a mélybe. Annyi különbséggel, hogy ezúttal őt senki és semmi nem menti meg a becsapódástól.
Lihegve a térdemre támaszkodtam.
Vége van...
Vége...
Az oldalamba bele nyílalt a fájdalom. Odakaptam a kezemet, és fáradtan realizáltam, hogy az összes varázserőm elhagyott, így a sebem is újra vérzett.
Felkaptam a fejemet és segítséget akartam kérni, csakhogy rajtam kívül egy ember volt talpon.
Nicholas Westrom.
—Ne...
Még sincs vége. Nick még magánál van.
Szédültem a vérveszteség miatt, így képtelen voltam az erőmre koncentrálni. Túlságosan fáradt is voltam hozzá.
El akartam menekülni, de a lábaim feladták. A földön kúszva húzódtam minél messzebb tőle.
—Izabella...
—Hagyj! Ne gyere ide!
—Izabella, vérzel.
A hangja lágy volt és figyelmes, elgyengítő. A fejemet rázva kuporodtam össze a földön, amíg elém nem térdelt.
Ha lenne is erőm, nem tudnám megölni. Bevédte magát.
—Ne érj hozzám!—löktem el a kezét. Kétségbeesett kutattam a többiek után, de mindenki ki volt ütve.—Kérlek—csuktam be a szememet—, gyorsan csináld!
—Tessék?
Könnyek gyűltek a szemembe. Talán a zuhanás jobb halál lett volna. Omnis megint megcsinálta. Néha úgy érzem, nem is jót akar nekünk.
—Gyorsan végezz velem! Ennyit kérhetek? Egy gyorshalált?
Nick arcán ezernyi érzelem suhant át.
—Nem öllek meg. Nem akarlak bántani.
Bezzeg a szüleimet megölted.
—Ez a küldetésed vége, nem? Megölni Hardin Steele-t. Pipa. Megölni Elizabeth Monerist. Pipa. Maradtam én, Izabella Monerist. Amióta rendes mondatokban tudsz beszélni, ezt hajtogattad. Rengeteg gonoszság és bosszú van benned. Biztos vagyok benne, hogy erre régóta vársz. Dramor nem lát minket, a többiekről azt sem tudom, hogy halottak-e vagy csak ájultak. A varázserőm elhagyott, ezért védekezni sem tudok. A sebem lelassít. Ki vagyok szolgáltatva. Itt a vége.
Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, amit egyből letöröltem. Nem sírok előtte.
—Izabella... Annyi hazugságom közül, az, ami köztünk volt, az nem az vol...
—Fejezd be!—kiáltottam. A bal kezemmel ellöktem magamat és a nyakára szorítottam. Minden maradék erőmmel fogtam.—Ne mondd ezt, az istenekre! Kihasználtál. Elérted, hogy szeresselek, miközben tudtad, hogy mit teszel velem. Bennem voltál, te szörnyeteg! Az ártatlanságomat, a lelkemet adtam neked!—üvöltöttem az arcába. Körmeimet belemélyesztettem a bőrébe.
Aztán felnyögtem és végleg elhagyott minden erőm. Mellettem egy nagy vértócsa volt. Elengedtem és az oldalamra dőltem. Nick köhögve felült, a nyakát fogva kapkodta vissza az összes levegőt, amit kipréseltem belőle.
Itt fent hideg van. Eddig is fáztam? Nick forró érintése előhozta az elnyomott emlékeimet, amikor csak mi ketten voltunk a faházban. Amikor a szobámban először mindenhol hozzámért. Mikor átadtam magamat neki. Felperzselt a forró bőre, pont ahogy most is. Fájt bevallani, de annyira fáztam, hogy ha lenne elég erőm, akkor megkérném, hogy öleljen át a meleg testével.
Az ölébe vett. A fejemet a mellkasának döntöttem. Próbáltam nem reszketni, de mintha egy jéghideg vízbe dobtak volna.
Ilyen lenne a halál? Az elvérzés? Szép lassan megfagyok, míg a szívem le nem áll, mert nem tud több vért pumpálni?
Nicholas karjaiban halok meg.
Annak az ölében vérzek el, akibe szerelmes vagyok, és akit mindennél jobban gyűlölök.
—Nicholas...—suttogtam. Talán hangosan, talán magamban.
—Izabella... Minden rendben lesz. Még bírd ki!—Egy szisszenést hallottam.—Annyira sajnálom! Itt vagyok, nem lesz baj.
Már nem tudtam eldönteni, hogy ezek a mondatok a fejemben zajlanak le vagy tényleg hozzám beszél. Olyan tompán hallatszódott minden. A fejem zsongása és a fázás megszűntetésének a módszerei mindent elnyomott.
Viszont egy valakit tisztán hallottam.
Ma nagyon készülsz a halálra, Izabella Monerist. Úgy hiszed, így lesz vége az életednek?
Nem tudtam válaszolni, mert végre újra melegség lepett el.