A Másvilág titkai

19.rész

Sikítva ültem fel. Csak úgy kapkodtam a levegőt. A szívem alig hagyott magának pihenő időt, megállíthatatlanul dobogott. Odatettem a kezemet, és úgy próbáltam lenyugodni.
Remegő lábakkal felálltam, majd az ablakhoz ballagtam. A függönyt elhúztam, így láthattam a kinti világot. Hajnalok hajnala lehetett, rajtam kívül mindenki aludhatott.
Ha lehunytam a szememet, előttem volt az elégett test képe. Olyan élethű, olyan valóságos volt. A testem remegni, a könnyeim pedig maguktól kezdtek el folyni. Nem bírtam ott maradni a sötétben, a rémálmomban.
Felálltam, és Anya szobájába mentem. Kinyitottam az ajtót, ami halk nyikorgással kinyílt. Nehezen láttam a sötétben, egyedül a kintről beszűrődő fények segítettek megtalálni az ágyat. Hangtalanul sétáltam oda, majd lehajoltam Anya feje fölé. Az ablak felé, nekem ellentétes irányba nézett a feje, a jobb karja a párnán, a bal pedig a takarón volt.
— Anya — suttogtam.
Óvatosan megráztam a vállát, és újra megismételtem a nevét. Nagyon ki lehetett fáradva, ha már ettől nem kel fel. Régen már az ajtónyikorgásra is felébredt.
— Anya, kérlek kelj fel! — ráztam erősebben.
A szemei egyből kipattantak. Felült, és támadó helyzetben, az erejével fogta a testemet, hogy egyáltalán ne tudjak mozogni. Megmerevedtem, némán vártam, miközben reménykedtem, nehogy valaki másnak nézzen, és megtámadjon. Egy kis ideig vizslatott, majd amikor rájött, ki is vagyok, bocsánatkérések között elengedett.
— Mi történt? Miért vagy fent ilyen későn?
— Én... Rosszat álmodtam... — vékonyodott el a hangom. — Nagyon rosszat... és most nem tudok aludni. És félek... Annyira félek... — tört meg a hangom.
— Jaj, Kicsim... Gyere ide! — húzódott beljebb, hogy el tudjak férni.
Szipogva, szinte beugrottam az ágyba. Ő átölelt a karjával, közben biztató szavakat sugdosott.
— Minden rendben. Az csak egy álom, nem fog semmi valóra válni belőle.
A testem megrándult erre. Felrémlett előttem az az idegen hang, aki ennek pont az ellentétét közölte.
Mind elveszíted őket, Izabella Monerist. Készülj fel a halálra, különben te is velük buksz!
Néha felemelte a kezét, simogatta a hajamat és a karomat, amitől szépen lassan elaludtam. Most már nyugodtabban, félelem nélkül, Anya karjai közt.

Reggel puha érintésekre ébredtem fel. Nem törődtem velük, arrébb söpörtem, majd átfordultam a másik oldalamra. Hirtelen lett hidegebb. Próbáltam feljebb húzni a takarót, de túl messze került tőlem. A nevemet hallottam, és éreztem, ahogyan a hajam eltűnik az arcomból. Pislogtam egy párat, aztán felnéztem. Anya mellettem ült az ágy szélén. Aggódó mosollyal fogadott.
— Jól aludtál?
— Utólag igen — ültem fel.
A karomat a fejem fölé emeltem, és egy nagy ásítással kinyújtózkodtam. Anya megkért, hogy öltözzek fel, amíg ő is ugyan azt teszi, aztán a konyhában találkozunk.
A szobámban először az ablakot zártam be, aztán a ruhásszekrényemhez mentem. Kivettem egy vastag, fekete harisnyát, rá egy kék szoknyát, és egy sima fekete pólót. Felvettem még a szintén kék pulcsimat, azután mentem reggelizni.
Kávé illat terjedt a konyhában. A kávéfőző éppen darálta a kávébabot, aztán a két pohárba, a forró vízzel együtt erős, fekete kávét alkottak. Egy jó pár napig szokott a pohárban lenni, mert se én, se Anya nem szereti feketén, csakis tejjel vagy tejszínnel.
— Kérsz?
— Igen kérek, de csak keveset.
Bólintott egyet, majd elkezdte kiönteni egy másik bögrébe. Kicsi kávé, sokkal több tejjel, egy kanál cukor, és már előttem is hevert a kész kávé. Pontosan tudja, hogyan szeretem.
Amíg a sajátját csinálta, addig én kivettem egy müzlis tálat a szekrényből, és a pulton lévő tejet beleöntöttem. Egy másikból a gabonapehely került a kezembe, amit rá is öntöttem a tejre. Egy kanalat még szereztem a fiókból, és már készen is állt a reggelim.
Ma úgy látszik tejes nap van.
Anya leült velem szemben. Előtte két szelet kenyér volt, meg a kávéja. Jó étvágyat kívántunk egymásnak, aztán csöndben falatoztunk.
Amíg a müzlimet ettem, a tegnapi álmon gondolkoztam. Egy régi emlékkel kezdődött, majd átváltozott szörnyű rémálommá. Ha jól visszagondolok minden egyes jelenetre, akkor rájövök, hogy Anya igazából elvette az erőm nagyját. Azt a kiskutya játékot olyan könnyen életre keltettem, mintha csak egy koszfoltot akartam volna eltűntetni. És akkor lehet, ez az egész labda-elkapós alkalom azért volt, mert az elnyomott erőmet valahogyan elő kellett hoznom. Már akkor is varázsolt Anya, csak éppen úgy, hogy ne vegyem észre. Annyira egyértelmű lett volna. Muszáj beszélnem vele az álmomról.
Mind elveszíted őket, Izabella Monerist. Készülj fel a halálra, különben te is velük buksz!
Ezt a részletet pedig lehet, először magamban kéne tisztáznom, aztán felhozni.
Óvatosan pillantottam fel. Nyugodtan falatozott, miközben én minden egyes falatot erőszakosan nyomtam le, de végülis sikerült kiürítenem a tálat. Anya elvette, és a sajátjával együtt betette a mosogatóba. Épp készült valahova, amikor megállítottam és leültettem magam elé. El fogok késni, de nem érdekel.
— Mit szeretnél mondani?
— Az álmomról szeretnék beszélni. Egy emlék volt.
— Ilyen rossz emlék? — vonja fel a szemöldökét.
— Nem teljesen. Még nagyon kicsi voltam, de nagyon erős. A régi házunkban, a kertben játszottam egy plüss kutyával, amit életre keltettem.
Mondataim közben folyamatosan vizsgáltam Anya összes mimikáját.
— Mit szeretnél kihozni ebből?
— Szinte mindenre emlékszem. Ahogyan Apával félmondatokat váltottatok egymással. Ahogyan egyszer szinte bármit tudtam volna varázsolni, aztán már ájultan, gyengén fekszem a fűben.
Vártam egy keveset, hátha bevallja, de ő csak mereven figyelt. Azt akarta, hogy én mondjam ki.
— Mire jöttél rá? — adta meg a végső lökést.
— Te voltál — jelentettem ki a leghatározottabban. — Már akkor is varázsoltál. Te vetted el az erőmet. Igaz?
— Igen.
Egy pillanatra megrökönyödtem, amiért ilyen gyorsan helyeselt. Tudtam, mégis reméltem, hogy tévedek.
— De miért? — kérdeztem, miközben próbáltam visszaemlékezni, hátha az álmomban elhangzott már a válasz.
— Mert túl erős voltál, de nagyon kicsi. Folyamatosan nőtt az erőd, ami miatt később nem tudtad volna kontrollálni, ezért valami olyat csináltál volna, amivel magadnak ártottál volna. Vagy a biztonságodnak, esetleg családoknak.
Magam elé bámultam és végiggondoltam, amit mondott. Ha tényleg ilyen erős voltam, akkor igaza van. Ez volt a legjobb döntés, amit tehetett.
Mégis fáj, hogy nem mondta el.
— És ami az erdőben történt? Az meg az elnyomott erőmet hozta vissza? Azért érzem magam erősebbnek?
Anyának felcsillant a szeme, és mosolyogva csak annyit felelt:
— Akkor sikerült? Reméltem, hogy az már tényleg a régi varázslat volt.
— Én is képes vagyok elnyomni az erődet? — tettem fel kíváncsiságból a kérdést.
— Egy kisgyermeken meg tudod csinálni, de rajtam vagy egy veled egyidőssel már nem. Tudat alatt képesek vagyunk megvédeni magunkat. Egy gyerek még nem olyan értelmes, hogy el tudja távolítani más varázserejét. Érted?
— Igen, azt hiszem — bólintottam.
Mindketten hallgattunk. Én emésztettem, Anya pedig várt.
— Csalódtál bennem? Most mérges vagy, amiért ezt tettem? — tördelte a kezét.
Felnéztem. Anya aggódó, meggyötört arccal nézett rám. A szeme alatt eltűnt a sötét karika, de még mindig látszódott rajta a gyász jelei. Most pedig nem csak Apa miatt ilyen, hanem miattam is. Fél, hogy emiatt elveszít.
— Sosem tudnék csalódni benned — válaszoltam, majd megfogtam az asztalon heverő kezét.
Haragudni bármikor tudok, de igazán csalódni sose. Tudom, hogy minden tette meggondolt.
Pedig nem ártana felkészülni a csalódásokra.
Nem tudom, ez a tudatalattim volt-e, vagy valami más.
Az arca kisimult és óvatosan megszorította a kezemet. Vajon hányszor varázsolt a tudtom nélkül?
— Szeretnél még valamit mondani — jelentette ki.
— Hány ilyen eset volt?
— Nem olyan sok. Nem akartam túl feltűnő lenni. Az utóbbi napokban direkt varázsoltam többet, de azt már tudod.
Lepörgettem az elmúlt napokat, ahol valami furcsa változás történt. Anya addig csöndben maradt.
— Amikor fájt a mellkasom — kezdtem —, és a volt iskola parkolójában voltunk, akkor miattad múlt el az az átok?
— Igen. Azért fogtam meg a kezedet, hogy az által tudjam eltűntetni. Kellett a testi kontaktus, de ezzel duplán előnyös volt. Duplán tudtam segíteni, mégha az egyik csak biztatás volt.
Felálltam és odasétáltam elé. Ő is felállt, így csak kicsit kellett lejjebb néznem. Megfogtam a két vállát és rámosolyogtam. Nem tudta mire készülök, ezért ő is visszamosolygott, miközben megfogta az arcomat. Magamhoz rántottam egy jó erős, Anya-lánya ölelésbe. Először értetlenül tartotta maga előtt a kezeit, aztán lassan az egyik, majd a másik is a hátamra került. Én a nyakánál öleltem, míg ő a derekamnál.
— Nagyon szépen köszönök minden egyes döntést, amit értem vagy értünk - a családért tettél. Nélküled nem tartanánk ott, ahol vagyunk — súgtam a fülébe.
Még erősebben szorított, de nem mondott semmit. Nem kellett, hiszen megéreztem egy csepp könnyet a nyakamnál. Az az egy könnycsepp mindent elmondott. Egy enyhe bizsergést és melegséget éreztem azon a helyen.
A fejét elfordította, hogy ne érezzem, ahogy némán sír. Nem szóltam, csak magamban elmosolyodtam, miközben próbáltam arrébb söpörni Anya barna haját, ami folyton az orromat csiklandozta.
Nagyon sokáig még így maradtunk. Képtelen voltam elengedni. Annyira jó érzés a biztonságos karjai között lenni és nem gondolkodni.
— Akármit teszel, mindig ugyan úgy foglak szeretni — engedett el, majd nézett mélyen a kék szemeimbe.
— Én is ugyan úgy szerettelek, szeretlek és foglak szeretni téged. Történjen akármi...
— És bármi — fejezte be.
Egy lágy csókot lehelt a homlokomra, aztán utamra engedett. Lassan szedtem össze a holmimat és magamat. Végig a családomon gondolkodtam. Amikor felvettem a cipőmet, és a táska is már a hátamon volt, még indulás előtt bementem Anya hálószobájába.
Az ablak előtt állt, az utcát nézte. Háttal volt nekem, így nem vett észre. A kezeimmel körülöleltem a vékony testét, míg a fejemet a nyakába hajtottam. Ő a hajamat simogatta. Egy puszit adtam az arcára, aztán elköszöntem.
Csendben sétáltam az iskoláig. A könyvtár mellett elhaladva egy pillanatra lelassítottam, de végül megráztam a fejemet, majd újra a régi tempóval folytattam az utamat.
Megnéztem az időt. Még van tíz percem kicsengőig. Addig leültem egy padra és az embereket figyeltem. Vajon tudják, hogy van egy teljesen másik hely, amiről elődjeik tudtak? Tovább adták-e a varázslatos világot a gyerekeiknek? Van olyan, aki hisz a Másvilágban?
Ahogy néztem őket, kételkedem, hogy bármit is tudnának. Ha hallottak is volna róla, egy gyerekmesének hinnék. Nem is sejtik ki mellett mennek el. Vajon, ha varázsolnék valamit, félnének tőlem? Vagy megtámadnának? Lenne egyáltalán valaki, aki csodálná ezt az erőt?
Emelkedésemet a messzi zaj, utána pedig a diáktömeg törte meg.