A Másvilág titkai

47.rész

Egy hét. Hét napja alig találkoztam Dorothy-val. Teljesen magába zuhant. A szobájába bezárkózott, csak úgy, mint Steven. Egyedül Nicket engedte be, aki minden nap órákat töltött ott. Viszont az arca minden nappal nyúzottabb lett. Ha éppen nem Dorothy-nál volt, akkor kint a kertben vagy az erdőben sétált. Néha az üvöltéseit is hallottam.
Segíteni akartam nekik.
Szerettem Serafine-t. A szívem összefacsarodik, amikor rágondolok. Megmentette az életemet... Feláldozta magát, hogy én túléljem. És épp ezért az első napokban messziről kerültem Dorothy-t.
A csata után sokkolódva mentünk be a házba, ahol a szőke lány nekem ugrott. Annabell eltűnt, így én voltam a következő, akin a haragját kiélhette. Nem bántam. Megérdemeltem. Még egy ember, akit nem tudtam megmenteni. Hasznavehetetlen voltam. Megint.
Nicholas és Steven próbálta leszedni rólam, de olyan erő volt benne, mintha nem is egy éjszakán keresztül harcolt volna.
A sárkány adta a hideg zuhanyt, amitől visszatért a valóságba. Kicsi volt a teste, hangja is nyávogott, viszont az ijesztő, határozott tekintete hátrálásra kényszerítette a fiatal lányt.
A vörös köd a szeméből eltűnt és sűrű bocsánatkérés között elrohant. Nick a hajába túrva még zavarodottan állt, miszerint kihez menjen, de én a fejemet csóválva a húga után küldtem. Szüksége van rá. És Nick mindig ott volt neki.
Steven segített fel a padlóról, de aztán ő is elnézést kérve a szobájába zárkózott. Neki is gyászolnia kellett.
George, Peter és én maradtunk.
—A csapatban a legnagyobb szívű embert vesztettük el. Erre innom kell.
Ennyit felelt George, majd konyhából valami erős alkoholt kivett, és azzal a szobájába igyekezett.
Sóhajtva a konyhapultra tettem az ölemben lévő sárkányt, majd a mellette lévő székre ültem, hozzám szembe meg Peter. Öntött nekem is valamilyen italt, aminek borzalmas íze volt. Végigmarta a torkomat, de nem zavart. Ellazította a feszült izmaimat.
Az állatot nézve valamilyen szinten megnyugodtam. Fel se fogtam, hogy itt van előttem, teljes valójában az eddig tojásban élt sárkány. Érdeklődve figyelte a fürkésző tekintetemet. Ujjaim alá bújt, így hátát simogatva bámultam. Peter készülte megérinteni, de a sárkány közelebb húzódott hozzám és fenyegetően rámorgott.
—Szerintem nem egy barátkozós sárkány. Inkább hagyd most őt békén!
Peter a száját elhúzva rám nézett.
—Életemben először, alig érzek kíváncsiságot. Ha egy nappal előbb történt volna, nem férnék a bőrömbe. De most... szinte semmi.
Lesütöttem a szememet és folytattam a pikkelyes lény cirógatását.
—Adnod kéne neki egy nevet.
A sárkány sötét szemeibe pillantottam. A szintén sötét pikkelyei megcsillantak a reggeli fényben. Kék és lila keveredése, az éjsötét szemeivel. A heves szuszogásával megbabonázott. Tovább bámulva nyögtem ki az első nevet, ami megjelent a fejemben.
—Dramor...—suttogtam.—A neve Dramor.

Dramor gyorsan nőtt. Sok élelemre volt szüksége, amit a kamélfarkasok szorgosan hoztak neki. Mivel nem lett volna jó, ha fegyelmezetlenül nő, így minden lehetséges pillanatot megragadtam, hogy nevelni tudjam.
A legelső a tűz volt.
Ahányszor kiejtettem a tűzet, az azt a parancsot jelentette, hogy tüzet kell okádnia. Szépen is ment, csakhogy emellett, ha például Peterrel beszélgettem és közben kiejtettem azt a szót, Dramor cselekedett.
Ezután jött a fuego.
Ezt jelentette a tüzet. És ez tetszett neki. Az első pár étkezésnél én sütöttem meg a húst, de amint erősebb lángokat tudott csinálni, egyedül evett.
A mérete minden nappal egyre nagyobb lett. Az elején a párnámon egy patkány méretével felet meg, ami rohamosan nőtt.
Egyedül Gerorge-ot frusztrálta.
Peter az istenekről szóló összes papírját és tekercsét előhalászta és együtt tanulmányoztuk a szárnyas állatot. Hihetetlen volt számára, hogy szó szerint akár egy istennel áll szemben.
Kecses, gyönyörű isten előtt.
Amint elérte egy nagyobb kutya alakját, megállt. Én is hallottam sárkányokról Nihilanden, de azok nem ekkorák voltak. Mellesleg ott volt Cuspient is, aki szintén hatalmas sárkány. Dramor megállt volna a fejlődésben?
Ugyan úgy szerettem, csalódott sem voltam. Talán... zavarodott. Nem értettem, miért nem nőtt tovább. Bár így legalább még tud az ágyamon aludni, nem kell a kertbe kizavarni.
Nem is bírnám ki.
Corvus gyakran jött és játszott Dramorral. Tanította repülni. A sárkány szárnyai még nem voltak elég erősek, ezért gyakoroltatni kellett. A holló segített ebben.
Az ötödik napon, amikor a teraszon ültem és néztem őket, Corvus felszállt az egyik közeli faágra és onnan bámult le. Dramor minden erejét felhasználva kezdte csapkodni a szárnyait. És akkor... elrugaszkodott a földről és felrepült Corvus mellé. Dramor sikeresen megtanult repülni.
Boldogan pattantam fel és feléjük igyekeztem, de a sárkány észrevett és újra, szárnyaival hevesen csapkodva felém szállt.
Először azt hittem képzelődök, de amint az ölemben kötött ki, éreztem. Újra az az apró pikkelyes állat lett, mint akit először a kezemben tartottam. Meg tudta változtatni a méretét.
Még egy új dolog, amit le tudtunk jegyezni.