A Másvilág titkai

12.rész

Megváltoztunk. Az elmúlt napok a legrosszabb és legsötétebb oldalunkat hozta ki belőlünk, amiket saját magunk elől is elrejtettünk. A folyamatos idegesség, stressz, félelem, gyász... ezek mind lassan ölnek meg belülről. Anyát pedig kezdi felemészteni.
Sosem ismertem, soha nem is hallottam a nagynénimről. Utalást sem tettek róla, így fogalmam sincs, hogy mégis milyen viszonyban vannak vagy voltak. Mégis, ahogy Anya beszél róla, ahogy megemlíti... Csöpög belőle a harag, az undor, a gyűlölet.
Mi történt köztük?
Mégis mi szakította szét egymástól az ikerpárt?
Az ikrek közötti kapcsolat elvileg különleges. Megmagyarázhatatlan. Egy láthatatlan kötél összeköti őket, így bármi is van, egyedül egymásra számíthatnak. Az egyszerű testvérek közti kapcsolatnál is erősebbnek kéne, hogy legyen, mégis, semmit nem látok Anyán. Semmilyen érzelmet.
Nem mintha velem máshogy lenne.
Annabell Monerist. A nagynénim. Az egyetlen családtagom, akiről tudok valamit. Anyán és Apán kívül ő az egyetlen, akit - ha nem Anya bőrébe bújt bele - láttam. Egyetlen egy nagyszülőm sincsen már. Másról nem tudok. Hacsak Apának is nincsen valahol eltitkolt testvére.
Mivel soha nem találkoztam Annabellel személyesen, így semmilyen kötődést nem érzek. Egyedül apró kíváncsiság lapul bennem, apró remény, hogy közelebb kerülhetek a családomhoz, ha már az eddig leélt életemben nem sikerült.
Mégis, amit Annabell tett... Megbocsáthatatlan.
Ha arra gondolok, hogy mit tett, düh árad szét bennem és bosszúra szomjazok. Azt akarom, hogy ő is érezze azt, amit mi. Azt akarom, hogy érezze, mit is tett.
Rajtam is eluralkodtak az érzelmek. Én is folyamatosan hagyom magamat a gondolatokba veszni. A rossz gondolatokba. Anya mégsem próbál küzdeni ellenük. Hagyja a gyűlöletét szétáradni a testében. Mit tett régen, amiért ennyire megutálta Anya? Kit öltek meg és miért?Miért menekültünk? Miért? Miért? Miért?
Annyi kérdés és olyan kevés válasz...
Hiába van mellettem, egyedül érzem magamat. A tehetetlenség meg akar folytatni belülről. Anya néhai hidegsége pedig a szívembe markol.
El akarok menni innen.
El akarok tűnni a világ elől.
Csak haza... haza akarok menni.
A régi életemet akarom... A régit, ahol semmilyen problémám nem volt. Nem pedig ezt a poklot, ahol rongybabaként rángatnak mindenhova. Viszont... olyan gyengének és tehetetlennek érzem magamat. Képtelen vagyok tenni bármit is.
Kivéve egy sötét szobában sírni...
Anya nem adott esélyt az igazi mély gyászra sem. Nem hagyott egy pillanatot sem, kivéve az éjszakákat. De azok nem elegek. Olyan, mintha a naptáram csak akkor engedné meg. Hiába ragad el a bánat a nap bármelyik részében, nem engedhetem, hiszen nem olyan helyzetben vagyok. El kell, hogy nyomjam magamban.
Ne érezz! Ne sírj!
Hiába próbálok parancsolni magamnak, a könnyek égetik a szememet és a kezem remegni kezd az erőlködéstől. Némán, lihegve igyekszem kezelni a pánikot, ami elvette az uralmat felettem. A tüdőm fájdalmasan szorul össze.
Levegő... levegőre van szükségem.
Anya észrevette az állapotomat. Ujjai elfehéredtek, ahogy rámarkolt a kormányra, a táj elmosódott, amint gyorsabban kezdünk gurulni. Nem vette le a lábát a gázról.
Kapkodva húztam le az ablakot, majd oldalra dőlve, lehunyt szemmel figyeltem a légzésemet.
Nyugodj le, Bella! Mély levegő!
Az öv tartott meg fékezésnél. A levegő a tüdőmbe rekedt, de hamar újra visszatért a pánik, amint megpillantottam az iskolát.
— Mi a baj? — kérdezte majdhogynem förmedve.
— Nem... Nem bírom! Nem tudok bemenni oda...
Anya idegesen mélyet szippantott a köztünk lévő elhasznált levegőből, majd szó nélkül kiszállt, engem itt hagyva. A haját tépve sétált lassan előre, testtartása feszült volt.
— Nyugalom, Izabella! Kérlek, hagyd abba! — könyörögtem saját magamnak halkan suttogva, remegő ajkakkal.
Mély levegő, kifúj. Mély levegő, kifúj.
Minden olyan gondolatomat, ami jelenleg rosszabbítana a helyzetemen, egy távoli helyre küldtem a fejemben. Az emlékeket és kérdéseket egy apró dobozba tömködtem, majd jól lezártam. Nem szabad ezt hagynom, uralnom kell az érzéseimet.
Remegésem alább hagyott, így félve léptem ki. Homlokomról izzadság pergett le, hajam enyhén hozzátapadt. Kezem néha megrándult, de nem törődtem vele.
Anya a papírokat a lába közé szorította, hogy a két kezét szabaddá tegye. Finoman a homlokomra tette a tenyerét, és onnan végigsimított a hajamig. Kellemes bizsergés jelent meg, ami felszárította az apró cseppeket, a hajamat megszépítette és a kellemetlen szagomat eltüntette. Varázslat, hát persze...
— Mehetünk?
Aprót bólintottam.
— Jobban vagy? — fogta meg a kezemet, amikor elhaladtam mellette. Pillanatig eltöprengtem.
— Magam sem tudom...