A Másvilág titkai

13.rész

Óvatos kopogás rázott ki a gondolataimból. Felültem és megnéztem az időt. Már több mint másfél órája fekszem és fürdök az emlékekben. Csoda, ha eddig nem keresett Anya.
Mivel csak egy ember lehet rajtam kívül a házban, nem lepődtem meg, hogy ő áll az ajtó előtt. Barna haja fel van kötve egy kontyba, és egy aranyos, fehér-rózsaszín kockás főzőköpenyt visel, de amikor elmosolyodtam és ránéztem, az arca kifejezéstelen volt.
— Kész az ebéd — állt arrébb, miközben jobban kinyitotta az ajtót, hogy kiférjek rajta.
Az étkezőben volt megterítve. Az asztal szélén, egymással szemben. Leültem a távolabbikra, majd jobban megvizsgáltam a helyet. A fal nagyon világosbarna volt, szinte már fehér is lehetett volna.
Az asztal és a hozzá tartozó szék ugyan abból a sötétbarna fából készült. Nagyon szép volt, a fényes favédő lak pedig gyönyörűvé varázsolta.
A semmiből Anya körvonalai jelentek meg. A kezében hozott egy tálat, amit mellénk tett le. Isteni illata volt. Fölé hajoltam, hogy megnézzem mi az, de Anya gyorsabb volt, így mire álltam volna fel, ő már a tányéromra tette.
Egy olasz étel, carbonara spagetti volt. Rég ettem már ilyet. Ha jól emlékszem, utoljára egy étteremben, a családdal együtt. Apa éppen valamilyen tréfát űzött Anyából, amikor hirtelen, a semmiből kiejtette a kezéből a villát, így a spagetti az ölében végezte. Most már tudom, hogy hogyan lehetett ilyen ügyetlen.
— Föld hívja Bellát! Közöttünk vagy? — lengette meg a kezeit előttem.
— Itt vagyok.
— Remek. Azt kérdezgettem tőled már egy ideje, hogy mennyit kérsz? Mennyit tegyek?
— Nem kérek sokat. Nem vagyok éhes, ezért ez a kicsi is elég lesz.
Anya szúrós szemekkel nézett rám, közben pedig egyre többet és többet tett elém.
— Köszönöm, ennyi bőven elég lesz — fogtam le a kezét, de helyette áttette a baljába és azzal pakolta tovább.
— Ennyi még nem elég. Enned kell! Alig eszel valamit.
Akkor miért kérdezted meg, hogy mennyit kérek? — gondoltam magamban. Nem fog addig elengedni, amíg meg nem eszem az egészet. Úgy látszik, egyhamar nem fogok elmenni innen.
Amikor saját magának is tett, leült és rám nézett. Valami rosszat tettem? Olyan furcsán bámul. Magamra nézek. Semmi eltérő nincs rajtam, kivéve a karomnál. Hála az égnek az ölemben van mindkét két kezem, így nem látja, ahogyan a fehér pólón enyhén átüt a vérem. Lehet ahogyan mozogtam, kidörzsölte az ujja, amit már nem bírt. Óvatosan hozzáértem. Kicsit csíp, de nem vészes. Hogyhogy nem vettem észre?
Ott tartottam a kezemet és varázsolni kezdtem. Igyekeztem a leggyorsabban végig csinálni, nehogy feltűnő legyen, hogy folyamatosan lenézek.
Állkapcsomat összeszorítva koncentráltam. Amikor gyógyítok, sokkal nehezebb az erőmet használnom. Sokkal másabb, különbözőbb a varázslás.
Kellemes bizsergést éreztem, aztán már kész is lett. Megnéztem az eredményt, utána egyből visszafordultam Anyához. Hunyorított. Ajaj, lehet mégse csináltam olyan gyorsan.
— Nem kívántál jó étvágyat... Tudom, nehéz Apád miatt, de attól még - ha nem is szeretetből - megpróbálhatnánk udvariasak lenni.
— Igazad van — sóhajtottam megkönnyebbülten. — Jó étvágyat!
— Jó étvágyat! — mosolyodott el halványan, és így kezdett el enni.
Nagy nehezen, de elkezdtem betömni az összes falatot. A végénél már majdnem feladtam, de igaza volt, ha így haladok, gyenge leszek. Ha gyenge vagyok, akkor nem tudok majd varázsolni. Ha nem tudok varázsolni, nem tudom megvédeni magamat.
Mégis minden falatnál ki akartam hányni az egészet. A csomó, ami a torkomban volt, megnehezítette az egész étkezésemet. A gyomrom ellenkezően könyörgött a lenyelt étel után, ami ellen nem tehettem semmit.
— Köszönöm az ebédet. Finom volt — álltam fel az asztaltól és indultam a szobám felé, de Anya hirtelen elkapta a kezemet. Pont ott, ahol meggyógyítottam a sebet.
A számra harapva fojtottam el a szisszenést.
— Mit csináltál?
Direkt nem adott konkrét választ. Tudtam, mi jár az eszében, mégsem akartam megmondani, hátha nem arra gondol, amire én.
— Nem csináltam semmit. Nem tudom, mire gondolsz.
— Mutassam meg én? — vonta fel az egyik szemöldökét.
— Nem kell. — Felsóhajtottam. — Megteszem én.
Már nincs több erőm makacskodni.
Felhúztam a hosszú ujjú pólóm ujját és felé tartottam. Ő csak elhúzta a száját és végigsimított a félig meggyógyított seben, azzal a szándékkal, hogy befejezze. Most nem igyekezett annyira, így apró tűszúrásokat éreztem. Gondolom tanulnom kell a hibáimból, ezért nem vigyáz annyira.
— Tessék. Jobb, mint új korában. Máskor ne hagyd, hogy eluralkodjanak rajtad az érzéseid!
— Rendben. Köszönöm!
Hirtelen, gondolkozás nélkül megöleltem. Éreztem, ahogyan ugyan úgy, mint reggel, először megmerevedik, aztán szépen ellazul. Kezeit a hátamra, homlokát a vállamra tette.
— Nagyon szeretlek, ugye tudod?
Most rajtam volt a sor, hogy ledermedjek. Apával minden este, mosolyogva mondták, hogy szeretnek, de mióta eggyel kevesebben vagyunk, azóta egyszer sem ejtette ki a száján. Nem éreztem a hiányát, de most mégis, mintha egy kicsivel megkönnyebbültem volna.
— Én is nagyon szeretlek, Anya — szorítottam még jobban magamhoz. Azt akartam, érezze mennyire szeretem, és ezzel illusztrálni, hogy nem akarom elengedni.
Amikor hátrébb léptem tőle, nem nézett a szemembe, én mégis észrevettem az övét. Könnyfátyol kezdte beborítani. Nem akarta, hogy lássam. Csak elmosolyodtam és óvatosan megsimogattam a hátát.