A Másvilág titkai

52.rész

—Szóval te és a kardod legyőztétek az összes ellenségünket? Csak ti ketten? Bátran harcolva, megrettenés nélkül?
—Pontosan, ahogy mondtam, Szerelmem.—Csókot nyomott a férfi a homlokára, miközben egy eldugottabb helyen a füvön feküdtek egy fa árnyékában.—Cseppnyi félelmem sem volt, mindenkivel végeztem, aki az életemre tört. Amikor sarokba szorultam és úgy éreztem, nincs kiút, rád gondoltam, mire az erőm visszatért és újra győztesként kerültem ki. Veszedelmes és őrült csata volt, de mint látod, itt vagyok, épen és egészségesen.
Annabell szórakozottan felvonta a szemöldökét és Jonathan szőke tincseit kisöpörte a szeméből. Szürke szemei boldogan csillogtak a nő barnáiba.
—A mindenit, Kedvesem, nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy hősbe szerettem bele. Egyetlen gond van csak.
—Mégpedig?
Annabell tettetett szomorúsággal elhúzta a száját.
—Senkivel sem állunk harcban.
—Micsoda?—színlelt meglepettséget.
—Egy ellenségünk sincs.—A férfi kerek szemekkel bámult le rá.—Istenekre, Jonathan!—ütötte meg a mellkasát.—Christopher az apám. Egyes dolgokkal ugyan úgy tisztában vagyok, mint a nővérem. Attól, mert Elizabethet készítik a trónra, nekem is tudnom kell egy s mást.
—Oh, tényleg?
—Igen. Tanult ember vagyok—emelte fel büszkén az állát, mire a férfi felnevetett.
—Valóban? Nem vettem észre.
Annabell újra meg akarta ütni, de Jonathan elkapta a csuklóját. A szemébe nézve hintett egy lágy csókot a karja belső felébe, és úgy haladt felfelé. Szerencséjükre egy spagettipántos ruha volt rajta, ezzel szabadon hagyva a karját és a nyakát, amit meg is rohamozott a szőke férfi.
Nem akartam tovább nézni a kettejük szerelmének a kiteljesedését, viszont az elején egyszerűen megmerevedtem. Nem fogtam fel, hogy mi is történik éppen. Az eddigi sokkjaim sehol sem voltak ehhez képest.
Ez nem a valóság.
Lehet, csak egy alternatív világban vagyok.
Ez nem történhetett meg.
Nem!
Ne gondolj Nickre! Nincs ehhez köze. Most felejtsd el őt a saját érdekedben!
Ez valami tévedés lehet.
—Hoztam neked valamit.
Miután mindketten újra ruhában voltak, visszamentem hozzájuk és figyeltem, ahogyan Jonathan felül, amit Annabell is követett. Kezeit az ölébe tette és onnan nézte, ahogyan a férfi a ruhája belső feléből kivesz valamit.
—Megöl a kíváncsiság, mondd mi az!—kérlelte türelmetlenül. Izgatott vigyor húzódott végig az arcán.
—Volt egy hosszabb szabadidőm, amikor Christopher király elengedett minket. A piacon nézelődtem, amikor megláttam ezt.—Kihúzott egy gyönyörű nyakláncot, aminek a végén egy hófehér gerle csillogott. Azt a nyakláncot, amit a valóságban is láttam rajta...—A szerelmünk jelképe. Nem véletlenül lett egy gerle a madarad, ezt Fateume akarta így.
—Szóval ő tehet erről? Lehet, hogy van némi valóságalapja annak, amit mondasz... Még sosem gondoltam erre.
Tényleg!
Fateume elvileg a sors sárkánya. Viszont az Anyatermészet írja a sorsot. Omnis láthatja azt, ezért Fateume-nak kettejük között kellene lennie. Fateume is egy sárkány, talán egy közvetítő, aki továbbítja a sors fonalait Omnisnak. Viszont akkor az Anyatermészet micsoda? Van fizikai teste vagy maga a Föld, amin élünk?
Vagy mi van akkor, ha Fateume nem is létezett. Ha ő az Anyatermészet. Lehet, ez is csak egy kitaláció, egy hazugság, amit létrehoztak valaminek az eltitkolására. Ez az egész világ egy titok.
Túl sok bizonytalanság...
Jobban kellett volna kérdezősködnöm, mert megint az elméleteimre maradtam.
—Felrakhatom rád?—kérdezte lágyan, mire a barna szemű bólintott és félrehúzta a haját. Könnyű mozdulattal összekapcsolta a két végét, amit követően odahajolt és egy csókot nyomott a tarkójára. Annabellt kirázta a hideg és halkan sóhajtott.—Gyönyörű vagy. Csodaszép. Egyszerűen tökéletes...—suttogta, mire a nő láthatóan elérzékenyült. Megfordult és mélyen a szemébe nézett.
—Tényleg? Tényleg így gondolod?—remegett a hangja.
—Persze. Semmiben sem voltam ilyen biztos. Földre teremtett csoda vagy, Drágám.
A derekánál fogva közelebb vonta magához és az ölébe ültette. A haját simogatta, miközben kedves szavakat mormolt neki. Annabell a férfi borostáját és nyakát simogatta hallgatás közben.
—Soha senki sem éreztette velem ezt. Senki sem beszélt velem ilyen jóindulatú őszinteséggel. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés ez. Ha ezt elveszíteném, nem tudom, mit csinálnék. Nem bírnám ki...—motyogta rekedten.
—Nem lesz ilyen, ne félj! Mindig itt leszek melletted.
Még szorosabban fogta, közben óvatosan ringatta a szerelmét. Arcát a hajába fektette és onnan vigasztalta.
—Szeretlek, Jonathan!
—Én is szeretlek, Drága Annabellem!