A Másvilág titkai

35.rész

A villámmal kapargáltam a tányéromon lévő ételt. A gyomrom üres, mégse vagyok képes pár falatnál többet lenyelni. Ha egy falat bekerül a számba, a torkom egyből összeszűkül és az apró falat még nehezebben megy le.
Senki se mer megszólalni. Amióta George hozzám vágta azt a mondatát, azóta próbáltak kérdezősködni, de én sokkos állapotomban a kérdést sem fogtam fel.
Titokban mindenki a szeme sarkából rám pillant, viszont nem mond semmit.
George ki sem jött a szobájából. Amit tettem vele, az nagyon megrázhatta, szerencsémre senkinek sem vágta hozzá, hogy mit is tettem valójában. Bár gondolom nem lehetett nehéz kitálalni. Elég lett volna csak George reakcióját nézni.
Nincs mentségem, tényleg meggondolatlanul cselekedtem. A harag vezérelt, aminek örömmel átadtam az erőmet. Az erőmet, ami még mindig olyan, mint egy üvegbe zárt szellem, aki végre kiszabadult és szabadon szállhat. Amíg az erdőben Nickkel voltam, azt terveztem, hogy ma gyakorolni fogok. Levezetem a felgyülemlett érzéseket és a hasznunkra formálom. A kiképzésre, Annabell ellen.
Ez a terv kudarcba fulladt, mert szerintem az erőmet már eléggé szabadjára engedtem, plusz nem hiszem, hogy a mai nap során bárki is szeretne edzeni.
Talán bocsánatot kellene kérnem George-tól és mindenkitől. Igaz, nem volt szép, amit Ő tett velem, de nem kellett volna ilyen szörnyű és aljas bosszút állnom. Ezzel tényleg átléptem egy határvonalat. Vagy többet is...
Előttem van George gyűlölködő tekintete, amikor rájött az édes hazugságomra, amibe belehúztam, majd visszarántottam a sötétségbe. Az az utálkozó tekintet... A szemeiben csillogó megvetés és mérhetetlen harag. Ezzel a színjátékommal csak olajat öntöttem a már eddig lángoló haragjára.
Az ezüstvilla kiesik a kezemből és hangos csengéssel a tálba esik. A benne lévő étel felfogta az esést, de még így is hallani lehetett a tányér oldalával való találkozását.
Tényleg olyan lennék, mint a többi Monerist?
Ahányszor felteszem a kérdést, annál többször tőr rám a szörnyű felismerés, miszerint igazat mondott a sötét szemű. A véremben van a gonoszság. Hiába nem tudok az őseim cselekedeteikről, attól még ugyan azt teszem. Mert ez vagyok. Egy Monerist.
Nagynehezen felállok az asztaltól és magyarázat nélkül kisétálok. A széktámlába görcsösen kapaszkodom, mert hirtelen gyengültem el. Kapkodva veszem a levegőt, a földet pásztázva hagynom el az étkezőt. Nem akarom látni a többiek kérdő és értetlen arcát.
Ma segíteni akartam azt a robot-bogarat megszerelni, majd a többiekkel rájönni, hogy pontosan mit is tett velem, de képtelen vagyok a többiek szeme elé kerülni. Már itt ülni is nyomasztó volt, nemhogy még beszélni is velük.

Anya gyönyörű barna haja összefogva volt, így a tavaszi szellő nyugodtan tudta simogatni a nyakát. Egy padon ülünk és várjuk Apát, aki éppen egy épületben tevékenykedik.
Olyan jól érzem magamat. Olyan nyugodtan és boldogan. A széles vigyoromat elég nehezen tudja bármi is letörölni.
Anya puha keze után nyúlok és összekulcsolom az ujjainkat. Egy pillanatra más keményebb és nagyobb kezét éreztem. Egyből odanéztem, de csak vékony ujjakat láttam. Anya gyűrűs ujján ott pihent a szemkápráztató jegygyűrű. Varázslatosak az apró rózsaszín kövek, amik benne vannak. Sosem láttam még ehhez hasonlót, hiába kerestem az üzletekben.
—Szerinted sikerül neki?-kérdezem aggódva.
—Persze. Ő sokkal kitartóbb, mint te.
Mi van..?
—Én is kitartó vagyok.-vágom vissza és ránézek. Érzelem mentes arccal bámul engem, majd felcsillan a szeme, amikor Apa papírokkal a kezében felénk sétál.
—Nézd! Hát itt van.
Feláll és felé rohan, de még mielőtt elé érne Apa összeesett.
A szemeim kikerekedtek és én is felpattanok. Remélem nem lett baja. Nem bírnám ki, ha valami súlyosabb, komolyabb sérülése lesz.
Letérdelek és egyik kezemmel a vállát, a másikkal a hasát fogom.
—Te tudod mi történt vele?-nézek Anyára, de Ő csak a férje gesztenyebarna tincseit simogatja, majd a nyitott szemeit a két ujjával lecsukja.
—Hát nem látod? Meghalt.
A kezem, ami a hasán pihen, a semmiből nedves melegséget érzek rajta. Felemelem, így tisztán látom a szürke pólón átütő sötétvörös bíborfolyadékot. A vérét.
—Mi?! Nem, nem, nem... Biztos, hogy nem történt vele ilyesmi. Csak segítenünk kell neki. Megkeressük a sebét és elállítjuk a vérzést.
Kapkodva végigfogdosom az egész testét, de sehol sem találom a forrását.
—Mire vársz?!-üvöltöm.—Segíts! Mondj valamit, amivel képes vagyok az erőmmel meggyógyítani! Vagy hívd a mentőket! Ne térdelj csak úgy ott!
A hangom egyre vékonyabb lett és egyre többször csuklott el a hangom, de közben próbáltam lenyugodni, nehogy a könnyeim miatt elmosódjon a látásom.
—Most bezzeg képes vagy erre.-hallom a mély dörmögő hangot. A szívemről leesett egy óriási kő.
—Apa, hál' az égnek! Hol van a sebed? Tudod egyáltalán, mi is történt?
Ő csak csalódottan bámul, majd lassan megismétli az előbbi mondatát.
Mi a fenéről beszél?
Kérdőn nézek rá, majd keresem tovább a helyet, ahonnan ömlik ki a vér. Úristen mennyi...
—Amikor a fürdőszobában így feküdtem, nem csináltál semmit. Semmit! Most meg hirtelen képes lettél tenni valamit. Egy kérdést feltenni, de még így is haldoklom.
—Nyugodj meg, Anya biztos tud valamilyen varázsigét.
—Anyád is miattad fog elvérezni.
—Nem. Ő most a mentőket hívja. Össze-vissza beszélsz.
—Biztos vagy benne?-jelenik meg egy apró mosoly az arcánál és mögém mutat a remegő kezével.
Hátrafordulok és majdnem én is eldőltem. Kúszva odamászok Anya mellé, aki a földön a hátán fekszik és az oldalát fogja, ahonnan folyik ki a vér.
Kezdek szédülni, de attól még rátapasztom a kezemet.
—Valaki segítsen!-kiabálom, de mintha nem is látnának, egyszerűen kikerülnek.—Rendbe jöttök. Itt vagyok veletek. Mindjárt segítenek, csak tartsatok ki!
A szívem ki akar esni a helyéről, amikor látom, hogy Anya a semmibe mered. A szájából és az arcából kijött minden szín.
—Apa...
Odafordulok és látom, mostmár a hasán fekszik és felém mutogat.
—Szörnyeteg. Egy szörnyeteg vagy. Egy gyilkos, aki megölte a saját szüleit. Egy áruló. Maga a megtestesült gonosz vagy. Sőt még annál is rosszabb.
A hangok eltompultak, mintha a víz alatt lennék. Képtelen vagyok megszólalni. Egyedül a háttérben megbúvó nevetés ránt vissza a valóságba. Próbálom keresni a hang forrását, de mindenhol van és sehol sincs.
—Egy senki vagy. Miattad haltunk meg. Utálunk! Gyűlölünk!