A Másvilág titkai

25.rész

Dermedten álltunk még mindig. Képtelen voltam levenni a szememet a képről. A sárkányról. Pislogni is sokkal ritkábban pislogtam, nehogy azzal a kis töredéknyi idővel is elpazaroljam a látványt. Teljesen megbabonázott, a szívemet lágyan melegítette. Akár sötétedésig is itt álltam volna, ha nem esik össze mellettem Dorothy.
— Ne! Hé, hugi... — termett egyből mellette a bátyja. Letérdelt és az ölébe vonta.
— Mi történt vele? — kérdeztem és én is leguggoltam hozzájuk. A lány falfehér volt, a szája elvesztette a pirosos pozsgását.
— Elájult. Nagyon sok erejébe telt ez. És itt gyengébb, mint Másvilágban — felelte, miközben szőke haját simogatta. — Szállj be a kocsiba! Indulunk!
— És mi lesz vele? — mutattam az ájultra. Nick csak felkapta az ölébe és beültette az autóba.
— Pihen. Amikor átérünk, akkor sokkal gyorsabban fog regenerálódni — válaszolt, de közben egyszer sem fordította el a fejét a testvéréről.
Látszott, mennyire aggódott a húgáért. Nem szólt be, egy gúnyos megjegyzést sem tett, nem vágott semmilyen pofát. Most csak is Dorothyval foglalkozott, amit nagyon tiszteltem benne.
Lassan indultunk el. Amikor a vastag határon átértünk, egy felszabadult érzés vett hatalmába. Mintha nem kaptam volna elég oxigént, most meg újra tudnék teljesen lélegezni. Vagy egy mély álom után felébrednék, és újult erővel kelnék ki a börtönként tartott ágyból. Az erőm is mintha visszajött volna. Még erősebbnek éreztem magam.
Levegő után kaptam. Már értettem, miről beszélt Nicholas.
— Nem is tudtam, hogy tudsz ilyen lenni — állapítottam meg, amikor már egy ideje úton voltunk és a furcsa érzést megszoktam.
— Milyen?
— Kedves.
Morgott egyet, majd egy pillanatra rám nézett a tükörből. Mérgesen összehúzta a szemöldökét.
— Attól, hogy veled bunkó vagyok, addig másokkal sokkal kedvesebb. Azért, mert te azt hiszed, mindenkit csak sértegetek, ez nem feltétlenül van így.
— Persze... — forgattam gúnyosan a szemeimet hitetlenül.
— Túlságosan előre ítélkezel — állapította meg.
— Ez nem igaz! — hördültem fel. Megint kezdi. Azt hiszi, tudja ki vagyok, kiismert ezalatt a pár nap alatt, meg persze az utolsó szóig elhitte, amit idegenek rólam meséltek.
— Nem? — húzta mérges és gúnyos mosolyra a száját. Olyan, mint aki a szarkazmusával és a dühével akarja elrejteni az érzéseit. A valódiakat. — És az igazgató?
— Miről beszélsz?
— Az iskolában. Akivel üvöltözni kezdtél. Rémlik?
Eszembe jutott az a jelenet. Nem éreztem és most sem érzek semmi megbánást.
— Megérdemelte — emeltem fel a fejemet. — Nem tisztelte a családját. Egy kép sem volt az asztalán, pedig sokkal több időt töltött abban a szobában, mint a feleségével és a fiával. Minek neki, ha egyszer nem is értékeli. Pedig te is pontosan tudod, mennyire értékes.
Felrémlett a fényképem. Szerencsémre mellettem volt a táskám. Óvatosan odanyúltam és kinyitottam. A tetején egyből megcsillant az üveg. Kifújtam a levegőt. Nem tudom, mit tennék, ha történne valami azzal a képpel. Az az utolsó kézzel fogható emlékem, amivel láthatom őket.
— Meghaltak — mondta tömören.
— Tessék?! — Azt hittem rosszul hallok.
— Tökéletesen jól értetted. Meghalt a felesége és a gyereke.
— Mi? Én ezt, nem is... tudtam — halkul el a hangom.
— Erről beszéltem.
— Hogy történt? — már ha igaz az, amit mondott.
Nicholas sóhajtott, erősebben szorította a kormányt.
— Karambol. Ő vezetett. Este volt és túl gyorsan történt. A kicsi fia, Ed, folyton mászkált és kiabált hátul, ezért a felesége kikötötte magát, hogy visszaültesse a helyére, mert Ed is kikapcsolta az övét. Egy pillanatra vette le a szemét az útról, de az a kis idő is sok volt. — Hagyott egy kis szünetet, amíg felfogom, aztán folytatta. — Frontálisan ütköztek. A szemből jövő autó előzött. Csak őt tartotta meg az öv, hiszen csak rajta volt. A felesége kirepült, miután kitörte a szélvédőt. A fiú a kocsiban maradt, előre repült az anyja ülésére, de a fejét túlságosan erősen verte be. Nem volt ép nyakcsigolyája. Ébren volt, amikor látta a halott fiát és a haldokló feleségét. Később elmondta, hogy azért utaztak, mert a következő kistesót akarták megünnepelni. Meg akarták lepni a gyereküket.
Alig tudtam megszólalni. Teljesen lesokkolódtam. Úgy szégyelltem magamat. Belegondolni se mertem, min mehetett át. Viszont amikor újra végigjátszottam azt a napot az igazgatóval, rájöttem valamire.
— Ez nagyon... elkeserítő — kezdtem, egy kis köhécselés után —, de én tisztán emlékszem arra, hogy úgy beszélt róluk, mintha most is élnének.
— Nem beszámítható. Gyógyszereket szed. Dolgozni se akarták engedni, de arra hivatkozott, fel fogja vágni az ereit, ha ott kell maradnia a nagy házban egyedül. Az emlékek közt. Teljesen összezuhant. A rendőröknek is azt mondta, bár ne fogta volna meg az öv és a légzsák. Bár velük mehetett volna.
— Honnan tudsz ennyi mindent? — kérdeztem nagyon halkan.
— Utána néztem. Kutakodtam. A vallomásában volt. Mindent tudnom kell, akikkel abban a világban kapcsolatban voltál.
Szóval nyomozott utánam... Akkor nyilván Emilyről is tud. Meg akartam kérdezni, mégis féltem. Helyette inkább csendben maradtam és az erdőt figyeltem.
Igaza lenne? Tényleg ennyire előítéletes lennék? Nem gondolkodom, hanem egyből elkönyvelem egy adott embernek, ahelyett, hogy megvárnám, pontosan milyen is? Elkeserít a tudat, ha belegondolok, mennyi emberrel csinálhattam ezt. Lehet csak gondolkoznom kellett volna. Ha tényleg előítéletes lennék, akkor lehet Annabell sem az, aki? Nem. Ez teljesen jogos gyűlölet. Hallottam is róla, de nem csak azok alapján döntöm el, hogy szeressem vagy utáljam. A tetteit is figyelembe veszem, és amiket eddig tett a családommal, azért kiérdemelte az utóbbit.
Most már itt vagyok, otthon - mégha nem is érzem annyira magaménak ezt az elnevezést. Úgy látszik, hiába próbálok elmenekülni, a sorsomat nem kerülhetem el. Szembe kell néznem Annabellel.
— Mindjárt ott leszünk — szólt hozzám Nick. Nem firtatta tovább ezt a témát.
— Rendben — válaszoltam kurtán, utána pedig az ablakon át kinézve vártam. Kerültem Nicholas tekintetét.
Még mindig egymás hegyén-hátán voltak a fák, így nem értettem, miért vagyunk a közelben. Ha kis falu lenne, akkor is legalább ritkulhatna az erdő, de mintha egyre csak sűrűsödne.
Lelassítottunk, majd egy éles jobbra kanyarodásnál a magas füvön haladtunk tovább. Egyenesen egy vastag fa felé gurultunk. Épp szólni akartam, hátha nem vette észre - végülis nem elég nagy -, de amint közelebb értünk, eltorzult a kép. Azt hittem, képzelődtem, a szemeimet dörzsölve próbáltam elhinni, amit látok. Hologram. Ez is varázslat. Amint beleértünk, képtelenség volt bármit is kivenni a külvilágból. Úgy látszódhatott kívülről, mintha a fában gurulnánk. Amikor átértünk, még hátranéztem, de a túloldalt is ugyan az a nagy fa állt, ami enyhén fodrozódott.  Hihetetlen... Minden sötét érzésem ellenére elfogott egy kis csodálkozás és ámuldozás is.
— Dorothy! — szólította lágyan. Egyik kezét levette a kormányról és a húgát finoman megsimogatta. — Itt vagyunk.
Válaszul csak egy kis hümmögést kapott, de nem adta fel, és tovább szólítgatta. Még egyszer erősebben meg is lökte, ami hatott. Lassacskán kinyitotta a szemeit és ásított egy nagyot.
— Jobban vagy? — kérdezte. Hangjából érezhető volt az aggodalom.
— Persze. Most már sokkal jobban — mosolyodott el, aztán hátrafordult hozzám. — Láttam azt a nagy sárkányt. Gyönyörű volt. Bezzeg neked csak hozzá kellett érned, én meg ott erőlködtem, mint egy kis ügyetlen kezdő — biggyesztette le az alsó ajkát. Legalább nem haragszik rám. Nicholasnak igaza volt. Tényleg sokkal gyorsabban felépült, mintha az emberek között egy kórházban feküdt volna.
— Köszönöm — mondtam zavartan. — És sajnálom.
— Mit?
— Hogy nem segítettem egyből. Nekem sokkal egyszerűbb volt. Gyorsan megcsináltam. Ha hamarabb közbe lépek, nem ájultál volna el.
Ő csak legyintett, mintha semmi vészes nem történt volna.
— Felejtsük el!
— Itt vagyunk! — kiáltott Nicholas, megszakítva a további beszélgetéseinket.
A nagy ösvény, amin eddig haladtunk, most véget ért, helyette pedig egy nagy világos ház jelent meg. A szám is tátva maradt. Láttam már jó pár házat, de ez egyszerűen gyönyörű volt. Szinte már kastély is lehetett volna.
Leparkoltunk az épület mellé. Dorothy egyből kipattant és intett a kezével. Lassan, a táskámat magamhoz szorítva kiszálltam. Amint a lábam a talajhoz ért, egy jóleső, bizsergő érzés futott végig a lábamtól egészen a fejemig. A karom libabőrös lett. Csak úgy fürödtem ebben az érzésben.
— Jól vagy? — fogta meg a vállamat a kedvesebbik testvér.
— Persze — néztem szürke szemeibe. Hasonlított a bátyjáéhoz, de az övé világosabb volt, és enyhe barna is feltűnt bennük, míg Nicholasnak teljesen szürke volt.
Kifújtam a beszívott levegőt, amitől felpezsdült a vérem. Mintha a testem is érezné, hogy otthon vagyok. Fogalmam sincs, ez hogy lehetséges, de olyan, mintha az erőm most éledt volna fel igazán.
— Menjünk!
Elfordítottam a fejemet, hogy jobban meg tudjam nézni a Westrom testvérek otthonát. Egy kis lépcső vezetett a bejárathoz és a teraszhoz. Fehér kerítés borította végig azt a teraszt. Két emeletes volt, plusz a padlás. A két szélén nem négyzet alakban végződött, hanem körkörösen, ezért gondolom, az a két szoba is kerek volt. Két ablak volt a földszinten, három a másodikon, és egy hosszúkásabb a padláson. Fehér fából épült, a tető pedig sötét csempékből állt.
A lépcsőn felérve végigsimítottam a korláton, majd a nagy oszlopon, ami tartja a kisebb tetőt a lépcső és a terasz fölött. Nagyon finoman csiszolt volt, jól megmunkálták.
— Szép? — halottam a vékony hangot.
— Gyönyörű...
— Kiváncsi vagyok, mit fognak szólni a többiek, ha meglátják. Nem hiszem, hogy elhitték volna, hogy képes vagyok megtalálni és elhozni ide — szólalt meg a nagy hallgatása után Nick.
— Milyen többiek? — álltam meg az ajtó előtt. Kikről beszélnek?
— Azt hitted, csak ketten vagyunk, akik annyira keresnek téged? — kérdezi gúnyos hangon. — Sajnos muszáj növelnem az önbizalmadat, mert többen is téged akarnak. Te vagy az egyetlen reménységük.
Csak úgy csöpögtek a mondatai a szarkazmustól.
— Mi még mindig Elizabeth oldalán állunk — kezdte Dorothy, de a bátyja csak a szemét forgatta ezen a mondaton. — Van ez a kis csapat - mi és majd mindjárt megismered a többieket is -, akik nem voltak hajlandóak elfogadni Annabellt királynőként, ezért elszöktek. Tudták, hogy meg kell találniuk téged, ha véget akarnak vetni ennek a nyomorúságos életnek. Régóta keresnek ők téged, és pár éve mi is beszálltunk ebbe. És látod — mutatott rám —megtaláltuk!
— Ez mind szép és jó, de még mindig nem tudom, kikről beszéltek. Titeket is csak most ismertelek meg, hányan vagytok még?
— Nyugi úgysem akar senki barátkozni veled, itt nem ez a cél — fonta keresztbe a karját Nick.
— Most be is mutatom neked őket — hagyta figyelmen kívül Dorothy a testvére beszólását. Megfogta a kezemet és a nagy, világos barna ajtójának kilincsére tette a kezét. Mély levegőt vettem és megszorítottam a táskám pántját. Mennyire nem vágyom most erre... de nem tudok mit tenni. Megismerem azokat, akik elvileg nagyon hisznek bennem, jobban, mint én saját magamban.

  ~~~~~~~~~~~~***~~~~~~~~~~~~
Sziasztok kedves olvasóim!
Ha még mindig itt vagytok, akkor szeretnék egy kis interaktív dolgot bevezetni. Mivel már a Másvilágban vagyunk, egyre közelebb élünk egy új, különleges szereplőhöz. Most mondom, hogy nem a következő részben lesz benne, még azért ennél messzebb van. Későbbi részekben is fel fogom hívni erre a figyelmet. A lényeg, hogy ti találjatok ki valamilyen különleges nevet a jövőben beérkező fontos szereplőnek. Ha valakinek van valami ötlete, az nyugodtan írja meg kommentben vagy akár privátban.
Köszönöm, hogy elolvastátok😘 Jó pihenést és mindenkit megkérek, hogy vigyázzatok magatokra és ne menjetek sehova. #maradjotthon.