A Másvilág titkai

48.rész

Dorothy a szemét takarta a napsugarak halvány fénye elől. Borús idő volt, a tél a nyakunkon. Még az első leesett hó előtt kell megtámadnunk Annabellt, mert különben a havazás hátrányos helyzetbe fog hozni minket. Így is hatalmas túlerőben vannak, minden esélyt meg kell ragadnunk, minél kevesebb veszteséggel. Nem veszíthetünk el több ember. Semmilyen módon.
Dramor érdeklődve figyelte az idegent, Dorothy pedig feszülten állt a kert közepén.
—Meg fog támadni?
Kuncogva válaszoltam.
—Dehogy. Eddig nem bántott semmit, kétlem, hogy veled máshogy lenne.
A szőke lány nagyot nyelve közelebb sétált a sárkányhoz, majd leguggolva várt. Dramor nagyobb méretet felvéve lesiklott a fáról. Sötét pikkelyei a fényben lilás színben ragyogtak.
—Ne félj tőle!—suttogtam mögötte.
Dorothy a karját nyújtotta felé. Kicsit remegett, de nem törődtek vele. Dramor szimatolni kezdte a kezét. Sok gyors lélegzetet vett, aztán csillogó szemekkel közelebb ment. A két lábára ráállt, szárnyaival belekapaszkodott a lányba. Fejét a pulcsijára hajtotta - aminek nem lehetett kellemes illata - és onnan nézett ránk.
—Istenekre! El se hiszem. Egy sárkány pihen a karomon.
Szürke szemeit rám emelte, halványan csillogtak, amik az az alatti sötét karikákat is elrejtették.
—Igen, hihetetlen, nem igaz?
Ő csak bólintva megérintette a pikkelyes fejét, ami után megdöbbenten sóhajtott, aztán ujjaival óvatosan végigsimított egészen a hátáig.
—Te is érzed?—kérdezte.
—Mit?
—Az energiát, ami a sárkányból árad. Ahogy hozzáérek, érzem, ahogy a sok fájdalom eltompul. Minél tovább tartom a kezemben, annál jobban kezdek lenni. Ő... ő egy csoda...
Keresztbe tettem a kezemet és mosolyogva válaszoltam.
—Igen. Dramor tényleg egy csoda.
Percek teltek el. Corvus is megjelent, így hárman játszottak, míg én ott álltam és néztem őket.
A semmiből meleg kezek csúsztak hátulról a derekamra, amit mély suttogás követett. Nick közelebb vont magához és ajkai a szavak formálása közben néha megérintették a fülemet, ami miatt jólesően kirázott a hideg.
—Mondd el, hogyan csináltad!
—Micsodát?
Értetlenül álltam. Dorothy nem vette észre és eddig nem is csináltunk ilyet a többiek közelében. Minden apró érintés vagy pillantás titokban történt.
Viszont most zavartság és félelem lapul bennem. Ezt akarja? Pont most? Arra gondoltam, hogy a harc után vállaljuk fel a... a... Mit is? Kapcsolatunkat? Fogalmam sincs, mi ez, viszont nem is éri meg ezen rágódni. Jól érzem magamat vele és csak ez számít.
—Hogyan hoztad ki Dorothy-t a szobájából? Hogy vetted rá?
Levettem a szememet a többiekről, elhúztam a fejemet és Nicholas felé fordultam. Engem bámult, szürke szemei a lelkemig hatoltak.
Kezemet lassan felé vezettem. Ujjaim hegyével megböktem az arcát, de amikor belebújt a tenyerembe, határozottan érintettem meg. Hüvelykujjammal dörzsöltem a bőrét, mire felsóhajtott. Derekamnál fogva még közelebb húzott magához, testünk egymásnak nyomódott.
Szapora lélegzettel válaszoltam.
—Semmit. Ő ajánlotta fel. Dorothy mondta, hogy ki akar jönni, én csak helyeseltem.
Csak bólintott, de nem szakította meg a szemkontaktust. Közel volt.
—Beszéltem Trobilennel. Ő is... emberibben néz ki. Akárhová bemész, ott az ember jobban lesz. Valami varázslatot használsz rajtunk?
Szememet forgattam.
—Mit mondtál Stevennek?—Dorothyra pillantottam, majd lejjebb vittem a hangerőmet.—A George-os témáról beszéltél vele?
—Igen. Elmondtam neki.
—És mit válaszolt? Hogyan reagált rá?
—Nem örült. Számítottam rá, és úgy is meséltem el, mégis - enyhe szinten, de kiborult. Szerencsére nem csinált semmi meggondolatlant. Először el se akarta hinni, de amikor példákat, mondhatni bizonyítékokat mondtam, akkor elgondolkodott. Trobilen értelmes férfi. Szeressen akárkit, a tények ellen nem tud csak úgy elsiklani.
Nem válaszoltam, helyette Dorothy-val mit sem törődve közelebb hajoltam hozzá és lágy csókot leheltem az ajkaira.
—És te jól vagy?—suttogtam a szájára.
—Már sokkal jobban. Bár, ha folytatnánk, egy árva rossz szavam sem lenne.
Újra megforgattam a szememet, mire most Nick kezdeményezett. Összepréselte a szánkat és halk morgást hallatott, amikor másik kezemet a tarkójára vezettem.
Elég!
—Nicholas... hagyd abba, kérlek!—Arcomra apró puszikat hintett, amitől kezdtem elveszíteni az ép gondolataimat.—Nicholas, itt van a húgod. Meg fog hallani minket. Fejezd be!
A fejét rázva folytatta a nyakamnál. Szívem hevesen vert a lebukás miatt, de pont ezzel lett még élvezetesebb.
Ez veszélyes. Légy eszednél, Izabella!
—Bella! Dramor képes tüzet okádni? Mert mintha valami szagot fogott volna. Eléggé fenyegetően néz ki.
Dramor hallatán kitisztult a fejem és határozottan hátrébb léptem Nicktől, aki bosszúsan morgott emiatt.
—Mit csinál?—sétáltam felé.
A sárkány pupillái egy vonallá összeszűkültek és a nyakát kinyújtva egy irányba fókuszált. Nem messze tőlünk egy szürke patkány mászkált. Kíváncsian tartottam a tekintetemet Dramoron. Eddig még nem volt példa arra, hogy magától vadásszon.
—Vajon el fogja kapni? Fogadjunk, Izabella?—jött újra mellém Nick.
—Nicky! Te mióta vagy itt?—nézett rá a húga.
Nick megvonta a vállát.
—Csak most érkeztem meg.—hazudta.—Örülök, hogy kijöttél a levegőre.
—Te is hozzájárultál, bátyus.
Nem akartam megzavarni a testvéri jelenetet, ezért őket ott hagyva, lassú léptekkel közelebb mentem az állathoz. Érezte a jelenlétemet, de nem vette le a tekintetét a rágcsálóról. Teste támadó állásban volt, szárnyai hegyén lévő körmökkel a földbe vájt.
Ragadozó.
Vadásznia kell.
Nem tarthatom vissza.
—Dramor...—suttogtam neki. Felém nézett és várt.—Kapd el! A tiéd.
Több se kellett, üvöltve felszállt és a lábaival felé nyúlt. A patkány észrevette és fenyegetően megmutatta a fogait, de végül menekülőre fogta, amikor Dramor teste megnőtt. Az erdőbe akart futni, viszont a sárkány gyorsabb volt és elérepült.
—Fuego!
A perzselő tűz aranyként pirította meg az állatot. Visítva sírt az életéért, de senki sem törődött vele. Dramor a lábával lefogta, majd végül hozzálátott a saját maga elkészített ételhez.
Egy pillanatra sem vettem le róla a szememet. Dermedten, kifejezéstelenül bámultam az egész jelenetet.
—Akkor úgy látszik, a kicsi sárkány mégsem annyira szelíd.—jegyezte meg Nick szórakozottan.
—Sosem volt az... Sejtettem, hogy egyszer elő fognak jönni az ösztönei. Viszont ez csak előny, hogy ilyen hamar lett veszélyes. Annabell ellen szükségünk lesz Dramor erejére.
—Azt javaslom, hagyd magára! Te sem szereted, ha nézlek éves közben, kétlem, hogy neki tetszene.
—Dramorral különlegesebb a kapcsolatunk. Mi nézhetjük egymást étkezés közben.—hecceltem Nicket, aki vigyorral az arcán a szemét forgatta.
—Ne kelljen becipelnem téged. Megint... Bár végülis, úgyis rég volt már. A régi szép időkért?
Közelebb jött hozzám, ami miatt segélykérően Dorothy-ra néztem, de ő mosolyogva a vállát rángatta.
—Ne merészeld! Bemegyek veled. Rendben, menjünk be. Nicholas, kérlek! Ne csináld!
Nem mondott semmit, csak jött felém. Gyorsabban kezdtem hátrálni, majd megfordulva el akartam kezdeni futni, de gyorsabb volt, így a derekamat elkapva erősen magához szorított. Fejét a nyakamba temetve kacagott. Hajammal, ahogy mozgattam a fejemet eltakartam az arcát, így nem láthatta Dorothy, ahogy Nick egy lágy csókot adott a bőrömre, aztán suttogva elmondta, mennyire szeret vidámnak látni. Emiatt halványan elpirultam, aztán elgondolkodva én is örültem, amiért végre önfeledten boldog vagyok.
Nicholas megfordított, egy pillanatra a szemembe nézett, de nem lélegezhettem fel, mert felkapott a vállára. Pillanatra meglepetten felsikoltottam. A hasamat nyomta a válla, emiatt a fejemet lógatva nevettem.
Dorothy karba tett kézzel bámult minket, már ahogy láttam. Egyáltalán nem számított arra, hogy Nicholas őt is elkapja. Minden pillanatok alatt történt. Ideje sem volt reagálni, mert a férfi behajlította a lábait és Dorothy combjain keresztül ő is ugyan ott kötött ki, mint én. Együttérző mosollyal szemeztem vele.
—Ezt meg fogjuk bosszulni?—kérdeztem tetetett komolysággal.
—Még szép.
Amikor a nappaliban letett minket, szórakozottan megütöttem a mellkasát. Dorothy halványan mosolygott.
—Köszönöm, Nicky! Bevallom, szükségem volt erre a játékra.
—Rég volt már.—motyogta válaszként.
—Igen, viszont annál jobb hosszú idő után újra gyerekként viselkedni.
—Á, itt vagytok!—szólalt meg Steven a hátunk mögött.—Reminder is mindjárt itt van, és akkor tudunk beszélni.
—Úgy hiszem, ennyi volt a nosztalgiából...—A számat elhúzva mondtam, majd a kanapén elhelyezkedtem.—Foglaljatok helyet akkor!
Pár perccel később Peter is megjelent. Már mindenki körbe ülte az asztalt, ezért ő is egy üres helyre letelepedett, ami után Steven bele tudott kezdeni.
—Serafine halála...—pillanatra megállt, szemeit lehunyva vett egy mély lélegzetet, ami adott neki erőt—mindenkit megviselt, egyesek teljesen magukba fordultak. Viszont egyesek nem veszítették el a fejüket, így képesek voltak logikusan gondolkodni. Westrom hívta fel a figyelmemet George Zimarindra. Gyanúsak lettek neki a tettei és a viselkedése. Bizonyítékokat is fel tudott mutatni, ami miatt egymás között el kell döntenünk valamit. Bízhatunk-e Zimarindban? Bízhatunk-e annyira, hogy beavassuk a tervünkbe, ami Annabell ellen szól?
Dorothy csendben figyelt minket, hiszen ő most hallott először erről. Kerek szemekkel, döbbenten hallgatta a férfiakat.
—Én a bizonyítékoknak hiszek, és azok azt mondják, nagy sajnálatomra, hogy nem bízhatunk meg benne. Nem szabad tudnia a tervünkről.
—Reminderrel értek egyet. Ki kell vonnunk az információkból.—közölte Nick.
—George áruló lenne..? Miért tenné ezt? Hiszen ő segít nekünk. Ő gyártja a fegyvereinket.
—Majd részletesen elmondom, de előbb, drága húgom, hadd csináljuk ezt mi. Téged még nem akarunk a részletekkel sokkolni.
—Képtelen vagyok elhinni...
Amint Dorothy kiejtette ezt a mondatot, az ajtó kinyitódott, majd megjelent a témánk megtestesítője. George a kopasz fejét masszírozva jött közénk.
—Mi történt? Mit nem tudsz elhinni?
Senki nem válaszolt egyből. Végül Steven állt fel és szembenézett vele.
—Végül tényleg semmit nem tudtál megcsinálni Annabell bogarával?
—Nem. Tökéletes munka volt, mert amint hozzáértem, minden alkatrész egybeolvadt egy apró érzékelő miatt. Miért? Történt valami?
—Történt bizony.—Nick felállt és idegesen farkasszemet nézett vele.—Szerintünk nem is a mi oldalunkon állsz.
—Mégis miről hadoválsz, Westrom?
—Izabellával vagy inkább Annabellel vagy?
George idegesen fujtatott, mint egy bika, aki előtt épp most lengetik a vörös kendőt.
—Innen fúj a szél? Azt hiszitek elárulnám a kis hercegnőt? Mégis milyen alapon?
—Először ott van a bogár, aztán a gyűlöleted Izabella iránt, és valaki elmondta a pontos helyünket. És ez csak pár dolog, tudnánk még folytatni. Emellett személy szerint, ha választani kéne, én belőled nézem ki, hogy elárulnál minket. Mit ígért? Hogy visszahozza a családodat?
Mindkettejük testtartása megfeszült. Peterrel közelebb mentünk, egyedül Dorothy állt hátul értetlenül.
—Ilyen vádak alapján te is lehetnél, Westrom!—sziszegte.—Mivel is szereztél védelmet? Ugyan úgy nem hittél a kölyökben, mint én. Mitől változott meg benned minden? Mikor sikeresen bejutottál a szoknyája alá? Vagy még mindig küzdesz érte? Westrom a szűzi lány után lohol, így biztosan nem árulhatta el, nem igaz? Ez egy pompás ellenérv. Viszont itt vagyok én, aki nem próbálja elcsábítani, és mivel nem örülök neki felhőtlenül, így biztos Annabell oldalát erősítem. Nagyszerű!
A szőkének a szemei elsötétültek és a kezei ökölbe szorultak. Peter és Steven némán összenéztek.
—Nicholas...—suttogtam, de túl későn, mert a vörös köd mindenét ellepte és ráugrott a másikra.
Dorothy sikolya terített minket vissza a valóságba.
—Mit merészelsz rólam mondani?!—üvöltötte.—Pontosan egy áruló csinálja ezt. Megzavarja a többieket és másokat vádol meg.—Ráült és a pólóját megragadva kiabálta.—Serafine nevelt fel minket. Ha áruló lennék, akkor az olyan lenne, mintha a saját nevelőanyámat ölettem volna meg.—Egy ütés az állába.—Milyen beteg lehetsz, hogy ilyeneket csinálsz?—Még egy az arccsontjába. A többiek elkezdték leszedni.—Azt hittük, közénk tartozol, erre ilyen mocskos dolgot teszel?—Újra megütötte. George szája felszakadt és erősen folyni kezdett a vére.—Kinek képzeled te magadat?!
És ezzel sikeresen leszedték Nicket róla. Hátralökték, míg George-ot felszedték a padlóról. Nicholas még próbált volna újra nekiesni, de elé kerültem. Szürke szemei szikrákat szórtak, nem is vett először észre.
—Nicholas, ne csináld!
Kezeimet a mellkasára tettem és tovább kérleltem, ami miatt rám emelte a szemeit. Kétségbeesett arcomat látva sűrűn pislogni kezdett. Maga mögé, a hang irányába nézett, ahol Dorothy a könnyeit törölte.
—Nicky...
—Nicholas, véres az öklöd.—állapítottam meg és a kezeim közé fogtam a csuklóját.—Meg kell csinálnunk.
Nem figyelt rám, amit meg is értettem, igazából csak hangosan beszéltem. Dorothy mindenkit kikerülve a szobájába ment. Előtte közölte velünk, hogy fel kell dolgoznia, hogy végig egy áruló volt közöttünk, akit Nick csúnyán megvert. Nem lehetett könnyű végignéznie, ahogyan Peter és Steven együtt felállítják és megkötözik az egykori bajtársukat.
—Nicholas...—szólítottam meg óvatosan, miután magunkra maradtunk.
—Igen?
—Gyere, kérlek! Megcsinálom a sebedet. Ez nem maradhat így.
Szó nélkül engedte, hogy még mindig a csuklóját fogva behúzzam a fürdőszobába, ahol a csap mellett elkezdtem tisztítani az öklét. Vizes ronggyal letöröltem a vért, majd nihilandi eszközökkel folytattam az egyszerű munkát.
—Miért estél neki?
—Olyanokat mondott, amik nem voltak igazak és megsértett téged. Nem bírtam ki.
Nem válaszoltam, csak sóhajtva dolgoztam.
—Dorothy-nak nem kellett volna, hogy lássa ezt az egészet. Elrontottam.
—Dorothy erős. Nem hiszem, hogy haragudna rád. Csak idő kell a feldolgozásra. Add meg neki! George-ot a barátjának tekintette. Hirtelen történt neki minden.
—Igazad lehet.
—Igazam van.
Halványan elmosolyodtunk.
—Igazad van...
—Kész is van. Lehetőleg amíg nem gyógyul be, ne verj meg senkit.
—Nem ígérhetek semmit.—feleselt, mire csak az égre emeltem a szemeimet, miközben elpakoltam.
Még egy darabig mögöttem volt, de végül szó nélkül kilépett az ajtón.

Este az ágyamban forgolódtam. Képtelen voltam elaludni, folyton George és az árulása jutott eszembe. Ahogy Nickkel beszélt, amit mondott neki.
Mérgesen morogva kikeltem az ágyból. Egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt.
Dramor kérdőn nézett rám. Kis gondolkozás után a karomba vettem és kiléptem az ajtón. Céltudatosan mentem az egyik ajtó elé. Halkan kopogtam, nehogy felkeltsem a többieket.
Mivel nem jött válasz, tovább akartam állni. Buta ötlet volt. Mit is gondoltam..? Sőt, mit éreztem?
—Izabella?—kérdezte rekedten az ismerős mély hang.
—Nem tudok aludni. És...—zavartan elpirultam, de szerencsére ezt nem láthatta—te jutottál eszembe. Melletted olyan jó volt múltkor.
—Gyere! Vagyis gyertek!—javította magát, amint Dramor kirepült a kezemből és a szobában lévő széken lévő ruhákra ráfeküdt.
A férfi arrébb lépett, így be tudtam menni. Kissé toporzékolva rágcsáltam a számat, de egyből abbahagytam, amikor Nick mögém lépett és finoman átölelt az oldalamnál.
—Én sem tudtam elaludni. Órák óta csak a plafont bámulom.
—Akkor kölcsönösen kihasználjuk egymást?
Kuncogva az ágyához vezetett.
—Nevezhetjük így is.
Lefektetett, majd a takarót rám húzta. Leguggolt elém és úgy tartotta a szemkontaktust. A sötétben alig láttam belőle valamit.
—Milyen kedvesen ágyba fektettél.—jegyeztem meg.—Jó éjt puszit is kapok?
—Ha ezt kívánod.
Lehunytam a szememet és vártam az ajkaink találkozására. Forró lehelete egy darabig az arcom előtt volt, mintha bámult volna, de aztán végre megkaptam, amit kértem.
Finoman csókolt, egyik kezét az arcomra tette, közben pedig cirógatta a bőrömet. Én a nyakánál fogva magam mellé húztam, közben pedig arrébb csúsztam, hogy elférjen.
Egymás mellett feküdve, Nick a másik kezét derekamra tudta tenni, ami miatt közelebb húzódtam hozzá. Akaratlanul, ösztönösen nyitottam enyhén szét az ajkaimat, de ezzel hibát követtem el. Nick mosolyogva elhúzódott tőlem.
—Most nem. Feküdj le inkább!
Piros arccal azt tettem, amit mondott. Neki háttal az oldalamra feküdtem, így neki volt lehetősége az oldalamat átölelni és a mellkasát a hátamhoz nyomni. A tüdőmben rekedt a levegőm, hiszen olyan jól esett ez a hirtelen leművelt, könnyed mozdulata.
—Nicholas—kérdeztem egy kis idő után.
—Igen, Izabella?
—Amit George mondott. Tényleg szinte sehogy sem bíztál bennem? Reménytelennek gondoltál?
—Igen.—Áu, ez fájt.—Amikor megláttalak, amikor az elején elhoztunk, tényleg reménytelennek gondoltalak. Valld be, te is el voltál veszve a gyászban. Akkor úgy láttam, nem fogsz tudni segíteni nekünk, mert a szüleid halála annyira le fognak kötni, és végül tényleg az lett.
—Igazad van...
—Viszont aztán magadhoz tértél és volt lehetőségem jobban megismerni. Így ténylegesen melléd tudtam állni. Az igazi Izabella Monerist mellé. Nem a névhez, hanem a személyhez. Hozzád. Veled vagyok és veled leszek, bármi lesz is.