A Másvilág titkai

7.rész

Nyomasztó némaság telepedett az iskola folyosójára. A termek mellett elhaladva hallatszódtak a diákok adta hangzavar, melyet csak a kopott faajtók nyomtak el. Hiába nincs egy gyerek sem itt, Emily hangja mintha minden sarkon ott lenne, kétkedve suttog. Paranoiás módon minden sarkon attól féltem, hogy előugrik.
Egy szót sem szóltam, annyira féltem az elkövetkezendő percektől. Az óra lassú kattogása a falakon egyre lassabb, mintha azt akarná, minden kínkeserves percem tovább nyúljon.
Anya lágy hangja a semmibe veszett. Nem értettem, sőt nem is figyeltem rá. Óvatos érintéseket éreztem a hátamon és az arcomon, de mire felfogtam volna őket, már rég eltűntek. Minden egyes kérdésre vagy kijelentésre egy bólintással reagáltam.
Féltem...
Igaz, tanítási óra folyt éppen, viszont bármelyik percben kicsöngethetnek, ezzel pedig elindíthatják a borzalmat. A borzalmat, ami szoros barátságokat tesznek tönkre.
Eddig mindig is a csengőt vártam, pont mint egy átlagos diák. Az órán szinte már könyörögtem annak a szerkezetnek, hogy szólaljon meg. Most meg, könyörgök, hogy tartson örökké az óra.
A ritmusos kopogás egyre halkabb lett, amire felkaptam a fejemet. Anya elment az igazgatóhoz, így nekem addig ki kell pakolnom a szekrényemből. Ezt beszéltük meg. Nem tudom eldönteni, az a jobb, ha lassan csinálom, ezzel húzva az időt, vagy ha gyorsan, minél kevesebb időt szánva az Emilyvel töltött emlékeimre.
A piros, apró szekrényemhez is sok emlék fűz, de a nagyja mind Emilyhez köthető. Együtt tettük egyedibbé, szebbé. Együtt rejtettük el a puskánkat, és még sok nevettető és megmosolyogtató történet vált itt valóra, de az most már öröm helyett bánatot hoz elő bennem. Képtelen vagyok ezektől megválni. Ettől az egésztől. Még a goromba osztályfőnök is hiányozni fog. Nem tudom elereszteni egyik napról a másikra. Bármennyire is szidtam, ezek jelentik most nekem az életet, amit most elvenni készülnek. Mint a házunkat, ezt is épp úgy tépik ki a szívemből.
A vékony könyvem, amit két ujjal is simán elbírnék, most két remegő kézzel is kemény feladat. Lassan, de biztosan pakolom el a sulis felszerelésemet a fekete táskámba, miközben szép lassan próbálom lenyugtatni magam. Csak a saját belső-hangomra figyelek, ami biztató szavakat sugdos.
Már a kezem is megerősödött, így gyorsabban tudtam pakolni, amikor az egyik könyvem kivételével egy lavinát indítottam el. Az összes dolgozat papírlap, amit sosem dobtam ki, most egy kupacként a földön vannak és szívják magukba a szabadság illatát.
Leguggolok, hogy összeszedjem őket. Egy-kettőre ránézek, de amilyen kérdések vannak rajta, azok megdöbbentenek. Hány éve lehettek bent ezek? Biztos én írtam?
Halkan szitkozódom, amikor egy másik kéz is besegít. Vékony ujjaival könnyedén szedte össze a papírlapokat, de ezek túlságosan segítőkész ujjak voltak.
Jaj ne...
A fehér cipőről szép lassan a fekete farmerre néztem, ezzel húzva az időt. Minden egyes részletet megnéztem. A kis fogkrém folttól a cipőre rajzolt mintákig mindent végigbámultam, majd az egyszerű fehér póló után a zöldes-kék szemekbe tekintettem. A mindig mosolygós Emily most is gyönyörűen nézett ki. Olyan boldog... És én ezt a boldogságot most fogom rommá zúzni.
A kezeim újra nekifogtak a "nem tudunk egy helyben maradni, mert az túl nehéz" játékhoz, én meg közben próbáltam természetesen viselkedni. Már ha tudok ilyen állapotban olyan lenni.
— Szia, minden rendben? — kérdezte apró aggodalommal. Miért kérdezi ezt mindenki tőlem? Ennyire átlátható lennék?
— Szervusz! Igen, persze — válaszolok és remélem, a hangom magamhoz képest meggyőző volt.
— Tegnap olyan rémülten mentél haza, még írtam is, de nem válaszoltál rá. Azt hittem valami rosszat mondtam vagy tettem, ezért nem kerestél. Az igazat megvallva, aggódtam.
Pedig nagyon nem kellett volna, Emily...
— Nem, semmi ilyesmi nincs, csak nagyon elfoglalt voltam — húztam el a szám. Kezdünk közeledni a témához.
— Mitől tudod magad ennyire elfoglalni? A nagy Izabella Moneristet mi foglalja le? — gondolkozott hangosan, miközben elmosolyodott.
Tényleg nem szokott sok minden lekötni, kivéve az olvasás és a varázslás, de akkor sem tűnök el egy fél napra. Mindig igyekeztem elérhető lenni, hogyha bármi baj lenne, akkor el tudjanak érni.
— Áá, tudom már! — Elvigyorgott és rám mutatott, miközben folyamatosan rázta az ujját úgy, mint aki megfejtette a nap rejtélyét. — Elcsavarta a fejedet az Újonc és egész nap utána kutattál. Valld be! Megérteném, ha a jóképű srác miatt ráztál le volna olyan gyorsan. Szerencséd van, ahogyan téged bámult tegnap... Egyből egymásra találtatok, mint én régen Chritiannal. Csak nehogy úgy is végezzétek, mint mi. Oh, és ha lehet, akkor majd légy szíves ne előttem nyaljátok-faljátok egymást!
Újra elhúztam a szám. Bárcsak inkább ezzel telt volna a tegnapom.
Amikor észrevette, hogy nem mosolygok vele, ő is egyből elkomolyodott. Rájött, nem viccből csinálom ezt. Lenézett a kezében lévő papírokra, aztán a táskámra, majd, amikor látta a benne lévő könyveimet, a szekrénybe nézett. Kezdte felfogni, de meg mindig kérdőn nézett rám. Reménnyel teli szemei neki kecsegtető válaszra várnak, de belül már tudja, ez pont az, aminek látszik.
— Kérlek ne haragudj — néztem rá bocsátkérőn. Hangom kezdett a kezemre hasonlítani.
— Mit akarsz csinálni? Ugye csak egy másik szekrénybe költözöl? — Ő maga is tudta, mennyire nincs értelme az előbbi mondatának, mégis szüntelenül élt benne a remény.
Nemlegesen megráztam a fejemet. Felesleges lett volna megszólalnom.
Emily szeme elsötétült. Lassan megtelt könnyel, amit az enyém is követett. A körülöttünk lévő diákok kezdtek a termekbe eltűnni. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan mentek, de én mégsem tudtam rájuk koncentrálni. Csak is az előttem lévő lányra néztem, akinek a szomorú arcát látva egyből ráugranék és addig ölelgetném, amíg le nem nyugszik. De ez csak egy szép kis álom. Most készülök összetörni a legjobb barátnőm szívét. Milyen ember vagyok... Egy szörnyeteg... Meg sem érdemel engem...
— Én... Nekünk muszáj... elköltöznünk innen. Történt egy kis családi gubanc. — Próbáltam azon gondolkodni, hogyan is tudnám szépíteni a helyzetet, de rájöttem, ezt már nem lehet. — Én... Hidd el, én sem akarom ezt, de muszáj lesz. Meg akartam érteni, kérdeztem otthon az indokot, mert nem akarlak csak úgy itt hagyni, de... de ez az ügy fontos. Nem hagyhatom cserben a családomat...
— És ezért az egyetlen barátnődet hagyod cserben? Mert akkor ezt teszed. Annyi mindent mondtál. Mennyire fontos vagyok neked. Hogy csak én vagyok az első és egyetlen barátot. Én vagyok a lelki-társad, akiben a legjobban megbízol. Most mégis azt látom, hogy titkolózol. Ha nem akarod ezt, akkor miért vagy benne? Ne hagyd, hogy olyan dolgot várjanak tőled, amit képtelen vagy megtenni!
Annyival egyszerűbb lenne, ha tudna rólam és a családomról.
— Ez nem ilyen egyszerű. Nagyon hosszú és... és... — dadogtam és tördeltem a kezemet, mert nem tudtam mit mondani. A torkomon egy apró csomó keletkezett, ami minden szavam után egyre nagyobb lett, amíg már képtelen voltam egy könnyed szót is kiejteni.
— És mi? — kérdezte, de közben a szemeit könnyfátyol lepte be, majd pár pislogás után az első könnycseppek utat találtak maguknak. A könnyei, melyek miattam lettek. — Nem akarsz beavatni az életedbe? Mert akkor mond azt! Úgy se tudok rólad olyan sok mindent, mert minden kedves szavad egy "hazugság" volt. Már tudom, hogy alig osztottál be valamibe. A szüleidet is alig látom. Egyáltalán tudják, hogy a barátnőd vagyok, vagy tudnak a létezésemről?
Kezd előjönni belőle a harag, amit akartam, nem? Talán ez lesz a legjobb megoldás. Megharagszik, és akkor nem fog keresni, így nem eshet semmi baja. Ezt az ő érdekében teszem, nem a lelkiismeretem miatt. Ugye?
— Igen persze... persze, tudnak rólad, de higgy nekem, ez az egész nekem is új. Én se nagyon értem, de most muszáj bíznom a szüleimben. Annyira sajnálom — mondtam elcsukló hanggal, ami után eleredtek nálam is a könnyeim.
— Sajnálom... Ez a szó — ejtette ki gúnyosan, ami miatt egy apró tű a szívembe hatolt. Mély levegő! Most bírd ki, Bella! Az ő érdekében teszed, ne feledd! — Mindenki azt hiszi, ezzel a szóval bármit meg lehet oldani. Végülis igazad van. Megbocsátok. Tényleg milyen egyszerű volt... Minden el lett felejtve. A törött szívem és bizalmam most újra a régi, hála neked és a bocsánat kérésedned. Máris mennyivel jobb. Gyere, menjünk ki! Majd mosolyogva és integetve elköszönök tőled. A soha viszont nem látásra, nem igaz?! — kiabálta már az utolsó mondatokat, majd zihálva a hajába túrt, miközben nekem az egész testem remegett az elfojtott érzelmektől.
De nem tudtam kemény maradni. Pedig azt kellett volna. Erős, szívtelenek tűnni, mégis annyira szerettem ezt a lányt, hogy képtelen voltam előtte rejtegetni az érzelmeimet, könnyeimet. Képtelen voltam nézni, ahogy kikészül tőlem. Ezt én tettem vele. Szikrázó szemei, dühtől piros arca, amit a könnyei eláztattak. Ez mind az én hibám. Tönkre tettem. Darabokra zúztam az érzéseit. Ő minden titkába, minden bajába, gondolatába beleavatott, míg én csak a legjelentéktelenebb dolgokat osztottam meg vele. Emily teljes mértékben bízott bennem, én meg elárultam. Borzalmas barát vagyok.
— Annyira szeretlek és tudom, ezzel a szóval nem oldok meg semmit, de kérlek értsd meg, hogy ez nagyon titkos és személyes családi ügy! Ezzel csak meg akarlak védeni téged. Nem tudom, hogyan tudnék úgy élni, ha tisztában lennék azzal, hogy te nap mint nap a tudtod nélkül veszélyben lennél.
Megszakította a szemkontaktust és maga elé meredt. Ajkait összeszorította, úgy bólogatott. Tudta, hogy nem fogom elmondani... Ez volt az utolsó csepp a bizalmi poharunkban.
— Nem tudom, higgyek-e neked. Végül is, évek óta barátnők vagyunk - még el is tekintek attól, hogy nem avattál bele a titkaidba, mint ahogy egy barátnő tenné -, most viszont, a semmiből elmész és még a rendes okát sem mondod el? Milyen barátnő vagy? Azt hittem, ennyire azért jóban vagyunk. Tudod... azt kívánom, bárcsak sose találkoztam volna egy ilyen önző, hazudozó, titkolózó emberrel, mint te! — köpi oda a szavakat, amiket megértek, mégis nagyon fájnak. A mellkasom szüntelenül könyörög az oxigénért, de valamiért hiába veszem kapkodva a levegőt, alig érzek bármi változást is.
Percekig álltunk egymással szemben. Már nem érdekeltek a a papírkupacok a földön. A fülem enyhén sípolt és a szívem heves, ütemes dobogását hallottam. Emily arca töretlenül kemény maradt, de az ajkai megremegtek. Nem sokkal utána a kezeibe temette a fejét.
Remény! A remény sunyi módon mindig ott van, és néha a lehető legrosszabb, ami akkor történhet. A remény, ami sokadszorra is összetörik, mégis mindig ott van.
— Az új gyerek miatt van? Kérlek mond, hogy miatta, mert akkor elküldöm és minden rendben lesz.
Nem bírtam tovább. Összetörtem. Szememet levettem az övéről és zokogni kezdtem. Gyenge módon átadtam magam a fájdalomnak és az érzéseknek. Legszívesebben most rögtön megmutatnám az erőmet, de ezzel csak az ellentétét érem el a tervemmel. A terv, ami az volt, hogy békésen elválunk, maximum magamra haragítom, nem pedig előtte zokogok.
Gyenge vagy, Bella!
— Olyan nagyon fontos vagy nekem. Ezért nem akarok semmit elmondani. Az életem egyre csak bonyolultabb és nehezebb lesz. Ebbe meg nem akarlak beleavatni, mert akkor te húzod a rövidebbet. Kérlek, higgy nekem!
— Sajnálom, de képtelen vagyok. Folyamatosan titkolózol előttem, ki tudja mióta. Ha te nem bízol bennem, akkor én miért tenném?
Már ő se bírta. Sírt, de nem hitt nekem.
Öklével törölte meg az orrát, aztán rám nézett. A szívem ezer darabra tört a mondata hallatán. Próbálom megérteni, de ezt már én sem értem. Azt hittem megérti és elfogadja, vagy mérges lesz és elküld a világ végére. Mindkettő jobb lett volna ennél a... a magam sem tudom minél. Közöny? Csalódás? Lemondás? Talán az utóbbi. Sőt, ahogy ránézek, egyre inkább azt látom. Lemondott rólam...
Még jobban sírni akartam, üvölteni, kérdezni a miértjét, mégis most csak állok és nézem őt. A könnyeim némán folynak le, minden egyes cseppel egy újabb és újabb emléket visznek el.
— Megértem a döntésedet. — Majd megfogom.
Le kell zárnom ezt, különben még több fájdalmat okozok magunknak, de most már szerintem csak magamnak.
— Remélem megtalálod azt az embert, akivel örökké együtt tudtok lenni, mindent meg tudtok beszélni, és feltétel nélkül bíztok egymásban. Remélem... nálam sokkal jobb barátod lesz — mosolyogtam rá, miközben belül tomboltam.
Nem tudom megöleljem-e vagy sem, de amikor ő is egyetértett velem, köszönetet mondott és elfordult, tudtam, a lemondás mellett sértett is, így azt a végső búcsúzást csak a gondolataimban valósíthatom meg.
A szívem feljajdult, amiért az én apró reményem tört ketté. Tényleg azt hittem, hogy meg fog ölelni? Naiv...
A távolodó alakját nem tudtam tovább nézni, így felvettem a táskámat és siettem kifelé. A könnyek elhomályosították a látásomat, így csak az ütközésnél vettem észre, hogy neki mentem valakinek. Sűrű bocsánat kérésben felnéztem a szerencsétlenre, de ott egyből visszaszívtam volna mindent.
Nicholas Westrom jött ki a mosdóból, mindkét keze csupa víz volt az ingjével együtt. Legalább kezet mos... a maga módján.
Két lépést hátrébb léptem és mentem volna tovább, de megállított.
— Hagyj engem békén! — sziszegtem.
Bármit is akart mondani, már biztos nem fogja. Elegem lett belőle. Meg a folyton mindentudó fejétől is. Lehet, csak a félelem miatt vagyok ilyen, mert furcsa érzésem van vele, de akármi is legyen, most már elküldöm a fenébe.
— Nyugalom! — Egyből elengedte a karomat a szikrázó szemeim láttán. — Ne haragudj, hogy az utadban álltam — mondta gúnyosan. Hogy lehet képes még egy ilyen mondatot is gúnnyal kiejteni a száján?
— Kezdesz nagyon idegesíteni. Mindenhol ott vagy, ahol én, pedig még csak egy napja se ismerlek. Mégis, már a puszta jelenlétedet gyűlölöm. Szóval tegyél egy szívességet magadnak és többé ne merj a közelembe jönni! Megértetted? — fenyegettem meg. A költözésről meg nem kell tudnia.
— Látom elég morcos hangulatban vagy. Jól van, rendben. Értettem, Felség — felelte, majd egy kacsintás kíséretében elment. Itt hagyott a gondolataimmal és a félelemtől libabőrös hátammal.
Hátra néztem, hátha itt van még ő vagy Emily, de a folyosó üres volt.
Képtelen vagyok... cseng a fejemben Emily hangja. Magányos lettem, barátok nélküli ember.
Nézd a jó oldalát! Nézd a jó oldalát! Kántáltam magamban, mint egy mantrát. Ha barátaim nincsnek, legalább a szüleim itt vannak nekem. De csak ők... Nem! Rájuk mindig számíthatok, mindig itt vannak velem. Legalább ők...
Előjött a gombóc a torkomban, ezzel tudtomra adva, hogy bizony, ha így folytatom egyedül maradok. Következő mantra; mély levegő, mély levegő!
Felesleges ezeket ismételgetnem magamnak, hiszen a könnyeim már csípték a szememet. Inkább kiengedem, minthogy szenvedve fojtsam el a bánatomat.
A kocsihoz érve reflexből nyitottam volna ki az anyósülésnél az ajtót, de amikor rájöttem, hogy zárva van, akkor kétségbeesetten felsóhajtottam. Már nyitottam ki az erőmmel, szóval nem lenne újdonság. Még mindig jobb, mintha itt kint állnék és sírnék. Egyértelmű, most ülök be.
Rutinos mozdulattal fogtam meg a kocsi oldalát, majd egy kis koncentrációval - ami most a jelenlegi helyzet miatt nehéznek bizonyult -, egy kattanással kinyílt az autó. Egyből beültem, hátra dobtam a táskát és készültem volna még jobban kiadni magamból minden feszültséget, amikor nagy fájdalmat éreztem a mellkasomban.
Egyből odaszorítottam a kezemet és vártam, hogy elmúljon a nyomó érzés. Olyan érzés, mintha a tüdőmből kiakarnák nyomni az összes levegőt, akárcsak nyáron a felfújt matracot. Hiába vettem minél több levegőt, a semmit szívtam be. Ez az egész olyan, mint az álmomban. Annabell... Biztos még mindig az a varázslat az, amivel megmutatta, mit is tud. Bármit is tett, rohadtul fájt.
Alsó ajkamat bekaptam és rágtam, ezzel tompítva a varázslatot, csakhogy olyan erősen téptem, hogy hamar megízlelhettem a vérem fémes ízét. Az az íz keveredett a sóssal a könnyeim miatt.
Csak érkezzen meg Anya és segítsen valamit, mert egyedül ez nagyon nehéz...
Szemeimet becsuktam és koncentráltam a fájdalom helyére, hátha az erőmmel kontrollálni tudom a nyomást. Hirtelen kezdtem el szédülni. Nem bírom... Nagyon fáj. Anya hol vagy, amikor szükségem van rád?