A Másvilág titkai

10.rész

Reggel ébredéskor halvány zöld falak vettek körbe. Felültem az ismeretlen ágyban és körbenéztem, hátha felismerem a különös helyet. Ásítottam egyet és megdörzsöltem a szememet, miközben a szobát kémleltem. Egy kis idő elteltével rájöttem. Az új házban vagyok, az új szobámban. Új helyen, más városban, ketten Anyával... Ketten vagyunk itt. Szomorúan felsóhajtottam és kiszálltam a matracból. Ruhástul aludtam el, így egyből Anya keresésére tudtam indulni. Amúgy is be kell hozni a dolgainkat a kocsiból, mellesleg ezen a helyen sok mindent nem tudok és nem is akarok semmit sem csinálni.
Jobbra fordultam, de majdnem neki mentem a falnak. Új ház, Bella! Akkor balra a folyosón. Idővel biztos megszokom. Csak kell egy kis idő... Az idő talán majd segít... Mivel itt nem volt emelet, így egyenesen a bejárati ajtóra láttam.
Tetszőlegesen kinyitottam egy ajtót, hátha ott találom Anyát. Vendégszobának tűnik. Lila volt a fal, a bal sarokban egy franciaágy és sötét barna bútorok díszítették a szobát. Nem tetszett. Valahogy nem érzem magam kellemesen itt. Lehet a szín vagy a hely miatt. Úgy érzem, a falak meg akarnak folytatni, összenyomnak, mint a hangyát a cipő. Pont olyan aprónak és elveszettnek érzem magamat, mint egy hangya, aki leszakadt a társaitól.
Tovább mentem. Már nyitottam volna ki a következőt, amikor zajt hallottam nem messze onnan, ahol épp álltam. Végigmentem a folyosón, követve a hangot. Jobbra a nappali, balra az ismeretlen volt. Az utóbbi felé indultam, hiszen a zaj onnan jött. És azok egyre hangosabbak lettek.
Először egy étkezőbe érkeztem, ahol kellemes hangulat uralkodott. Hatalmas asztal volt a szoba közepén, körülötte világos székekkel, amiket mind porréteg borított.
Egy normális család meghívta volna a barátja családját, és tartottak volna egy dupla családos vacsorát, ahol mindenki remekül érezte volna magát. Kellemes, vidám hangulatban enne az a két család. Megbeszélnék, hogy kivel mi történt az elmúlt pár napban, kit milyen felháborító emberek idegesítettek fel. Kiparodizálnák vagy éppen felháborodva beszélnének arról az emberről, majd mit sem törődve tovább falatoznának. Egy egyszerű, átlagos család. Semmi problémával, semmilyen súlyos titkokkal.
De most már, Apa nélkül, a családot védelmező férfi nélkül, félek, sosem lesz olyan, hogy Anyával ketten leülünk enni és felhőtlenül nevetünk. Mindig ott lesz a levegőben az a feszültség és hiányérzet, ami ellen nem tudunk tenni, de nem is akarunk.
Az étkező után a konyha jön, ahonnan ínycsiklandozó tojás illatok szállnak ki. Bent Anyát pillantottam meg, aki tett-vett. A serpenyőben épp sült a finom reggeli. Nem akartam megzavarni, így csak leültem az egyik székbe és néztem. Régóta lehet fent, hiszen itt rend van, csillog minden a tisztaságtól, a tárgyak el vannak pakolva és még a boltba is el kellett mennie, ahol hozzávalókat tudott venni a reggelihez.
— Jó reggelt! — köszöntött. Hozzá kell szoknom, hogy ő is érez dolgokat, hasonlóan, mint én. Csak ő jobban és erősebben.
— Szia! Jól aludtál?
— Nem — válaszolta egyszerűen. — Nem tudtam egyedül aludni. A fáradságomnak köszönhetően aludtam pár órát, de egyből fel is keltem.
Képtelen voltam bármit is felelni erre. Mit kéne mondanom arra, hogy az anyám nem tud a férje, a szerelme jelenléte nélkül aludni? Mit tehetnék én, aki a bajt okozta..?
Felálltam a helyemről és felé csoszogtam, majd egy gyors mozdulattal magamhoz szorítottam. Nem tudtam semmi biztatót suttogni. Mondhattam volna semmiségeket, de azok nem lettek volna igazak, és csak hitetgettem volna, ami szintén nem lett volna előnyös egyikünknek sem, ezért csak minden erőmmel öleltem. Ezzel vigasztaltam és támogattam. Ez mindkettőnknek egy nagyon nehéz időszak, ami ellen képtelenek vagyunk bármit is tenni.
Anya csak meredten állt, lassan emelte fel a kezeit, amikkel alig ért hozzám. Tartózkodó volt.
— Oda fog égni a reggeli — tolt el magától. Bólintottam, majd visszaültem a helyemre, miután végigsimítottam a hátán.
Fogott két tányért és elosztotta a rántottát. Elém tette az enyémet, szembe pedig a sajátját. A fiókokba is már bepakolt, így onnan egy könnyed mozdulattal kivette a villákat.
— Mit kérsz hozzá? Kenyeret vagy valami mást?
— Paradicsomot — feleltem és elvettem egy pár szemet a pultról. Imádom a koktélparadicsomnak a jellegzetes ropogós ízét. Apa kóstoltatta meg velem óvodás koromban...
Még adott egy szalvétát, utána leült velem szembe és elkezdtünk enni. Eközben alaposan megvizsgáltam. Lefele bámult, véletlenül sem pillantott fel, mégis kiszúrtam a piros szemét. Sokat sírhatott az elmúlt órákban. Arca meggyötört, sötét karikák vannak a szeme alatt, de azokat láthatóan alapozóval eltüntette. Nekem is nagyon kell figyelnem, ha észre akarom venni, olyan jól rejtette el. Nem akarom megbántani, de pár évvel idősebbnek tűnik.
— Még be kell hoznom az autóból a ruháimat, meg a dolgaimat — mondtam hirtelen, ezzel megtörve a csendet.
— Azokat már rég behoztam. Ott van a nappaliban. Ma elmegyünk beiratkozni a suliba, nehogy feltűnjön bárkinek is, hogy egy majdnem tizennyolc éves diák most iratkozott ki egy iskolából és költözött el egy másik városba, ahol nem jár sehova.
Aprót bólintottam. Egyáltalán nem akarok egyből iskolába menni. Nem állok készen arra.
— És mást még csinálunk?
Remélem nem, mert nincs kedvem semmihez. Egyedül szeretnék ülni a sötét szobámban egész álló nap.
— Megpróbállak jobban felvilágosítani a családunkról és az erőnkről. Meg még - ha van időnk persze - akkor kicsit körülnézünk ezen a helyen.
— Rendben — feleltem halkan, beletörődve a sorsomba, majd turkáltam tovább a reggelit.
— Ne játssz az étellel! — figyelmeztettet. Egy apró falatot tett a szájába, amit kínkeservesen próbált megenni.
— Nem vagyok éhes.
— Egyél! — parancsolta, amint lenyelte azt a falatot. — Alig ettél tegnap valamit — mondta szemrehányóan, de én csak elhúztam a számat. — Rosszul leszel és el fogsz ájulni. Mit ettél tegnap?
— Egy szendvicset, amikor reggel mentünk a suliba — motyogtam.
— Szerintem már nem is kell ezt a csevelyt tovább folytatnunk — zárta le a témát. Követtem a példáját és szép lassan falatoztam a mindig finom rántottából, aminek most az íze undorító.
Amikor eltűntetem mindent, megköszöntem, gyorsan elmostam, utána pedig a nappaliba mentem. A szobában nem érzek megnyugtató, biztonságot, mint az igazi otthonomban. Ez idegen és rideg számomra. Sötét és komor, mint ahogyan érzem magam.
Az összes ruhám egyetlen egy zsákba van beletömködve. Enyhén elhúzom a számat. Egy zsák a ruháknak, két nagyobb doboz pedig a többi holmimnak, fényképeknek és apróbb értéktárgyaknak. És ez az egész, ami itt hever előttem, az életem. Ezek és az emlékek, amik megmaradtak nekem.
Fáradtan megfogom a zsákot és átdobom a hátamra. Nincs sok kedvem kétszer jönni, ezért gondolkozás nélkül varázsolni kezdek, de amint megemelkedtek a dobozok, egyből visszazuhantak, én meg összeestem. Erre szokták mondani, hogy gondolkozzunk, mielőtt cselekszünk. Már elviselhetőbb a fájdalom, de még mindig görcsbe áll a testem.
— Anya! — kiáltottam nyöszörögve, hátha meghallja. Várok egy kicsit, majd újra megpróbálom. — Anya, kérlek!
— Itt vagyok. Mi történt? — jött be, de amint meglátott, mindent félbehagyott és egyből iderohant. — Jól van. Semmi baj. Megoldom.
— Rendben — szűrtem ki a fogaim közül. — Még bírom.
— Azt látom — válaszolta gúnyosan , amikor meglátta eltorzult arcomat.
— Olyan, mintha a szívemet szorítanák. És... és éles körmük lenne, amivel belevájnak.
— Már próbálom eltűntetni.
A bal kezével a hátamat fogta, míg jobb kezével varázsolni kezdett a szívem fölött. Koncentrált, majd amikor készen állt, rám tette a kezét, engem pedig melegség járt át. Rózsaszín fény jelent meg a keze körül, ami szép lassan körülölelt engem. Fél szemmel Anyára néztem. Nagyon igyekezet megtörni az átkot - vagy amit Annabell csinált velem.
— Már alig érzem — lélegeztem fel.
— Ezt viszont elhiszem. Már nem kell sok.
Olyan érzésem volt, mintha levettek volna rólam egy nagy terhet. Mintha a nehézkés súly után újra felszabadultam volna. Érzem, ahogyan a hegyes körmű kezek leválanak a szívemről, az meg újra, szorítás nélkül folytathatja szorgosan a vérem pumpálását.
— Hogy érzed magad? — kérdezte óvatosan, miközben felültetett.
— Mint akit most gyógyítottak meg.
— Használd az erődet! Nézzük meg, tényleg elmúlt-e.
Bólintottam és szomorúan figyelem, ahogy ellép mellőlem és várakozni kezd. Lassan felállok és igyekszem nem összeesni. Amint úgy éreztem, kész vagyok, megpróbáltam újra felemelni. Először féltem, nehogy megint megtörténjen az előbbi. Ha egyszer megcsípi a kezedet a csalán és megérzed az utána érkező fájdalmat, többet már nem fogsz hozzányúlni. Ezt érzem most én is. Elég volt már ebből a fájdalomból.
— Szerintem már nem kell tesztelni.
— Csináld!
Anya szigorú hangja ellen nem akarok vitatkozni, így elkezdtem. Kinyújtottam a kezemet és a dobozra koncentráltam. Először csak mozgatni kezdtem, utána felemeltem. Becsuktam a szememet és készültem a szúrásra, de szerencsére nem történt semmi. Fellélegeztem és mosolyogva Anyára néztem. Visszamosolygott, megdörzsölte a fejem tetejét, de ezután már visszament a konyhába, engem meg szó nélkül itt hagyott.
Egy darabig még álltam és vártam valamire, de amint a gondolataim sötétebbé váltak, folytattam a munkát, de most már varázslattal.
— Egyedül kicsit sok lesz egy ilyen fiatal hölgynek, nem gondolod? — szólt váratlanul egy hang hátulról. Meglepve fordultam meg.
— Segíteni szeretnél?
— Gyorsan elvégeztem a konyhában a dolgokat, hogy jöhessek ide segíteni. Használjunk ki minden időt, amit együtt tölthetünk.
Bólintottam és zavartan arrébb álltam, közben pedig élveztem, hogy újra tudom használni az erőmet. Azért minden baj ellenére hiányzott már.
Anya mellém állt és megkért, hogy próbáljam meg felemelni az összes dobozt és zacskót. Döbbenten néztem rá. Most kaptam vissza az erőmet, emellett lelkileg képtelen vagyok olyan jól koncentrálni, de ennek ellenére még hajtsak végre egy nagy varázslást?!
Sokat nem ígértem neki, de azért megpróbáltam. Az első doboz még könnyen ment, a következőnél erősen fókuszálnom kellett, ami nehezen ment, hiszen az emlékek újra és újra megjelentek, hiába ürítettem ki az elmémet. A ruháimat viszont már mozdítani se tudtam. Csak a kék fény vette körül, ezzel bizonyítva, hogy varázsolok, de emelkedni nem emelkedett. Ennyi volt...
— Ahhoz képest, hogy egyedül tanultad meg, nem rossz, sőt, kifejezetten jó. De amúgy édes kevés, mint amire képes lennél — húzta el a száját.
— Akkor taníts meg! Te gyerekként fesztelenül használhattad. Sokkal többet tudsz, mint én. Segíts, kérlek!
Egy pillanatig elgondolkozott. Rám nézett, majd bólintott egyet.
— Rendben, de előbb kipakolunk az új szobádban, elmegyünk a suliba és utána gyakorlunk.
Intett egyet a kezével és a dobozok, zacskók mind a szobám felé kezdtek szállni.
Mennyivel egyszerűbb lett volna ezzel együtt élni...
Szó nélkül követtem, majd amikor beértünk, körbenéztem. Az ablak alatt volt egy íróasztal, gurulós székkel. Az ágyam ugyan úgy van, mint ahogy reggel hagytam. A szoba sarkában van egy nagy ruhásszekrény, szembe vele, a szemközti falnál egy másik, kisebb szekrény, aminek az ajtaja egészalakos tükör.
— Jól van. Te pakold ki a dobozból a benne lévő képeket, én meg a ruháiddal foglalkozom!
Az ablakhoz mentem és letettem az egyik dobozt a földre, míg a másikat az asztalra. Egyesével kezdtem kiszedni a benne lévő holmikat.
— Szép hely az, ahol felnőttél? — kezdtem megint én, a nagy csendet megtörve. Ő csak szomorúan elmosolyodott.
— Nem. Gyönyörű és káprázatos! Imádtam minden egyes pontját. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok veled, egy listát írtam, hogy hova akarlak majd elvinni. Apád csak nevetett rajtam. Mindig azt mondta: Nem kell előre tervezni semmit. Addig egy csomó dolog fog változni benned és a világban. Minden eljön a maga idejében, csak várd ki! — Az emlékre elmosolyodott, de utána sóhajtott egyet. — És végül igaza lett.
— Nagyon jó ember volt.
— Túlságosan is. — Egy pillanatra elgondolkozott, de aztán kinyögte. — Nézd, Bella! Nem akarta bántani Annabell szerelmét, de ő rám támadt — fakadt ki. — Próbáltunk a józan eszére beszélni, de csak gyilkolni akart. Te voltál a célpontja, de velünk is végzet volna, ha apád keresztbe nem tesz neki. Igen, megölte. Megölt egy embert, azért, hogy mi életben maradhassunk. Nem tudott mást tenni, ez volt a legmegfelelőbb választás, amit tehettünk. Remélem megérted és nem ítéled el.
Csöndben emésztettem az előbbi szavait.
— Eddig se ítéltem el, csak - nem is tudom - mérges voltam, mert megölt valakit, de sosem tennék ilyet vele — válaszoltam őszintén, de amint elkapta rólam a szemét, folytattuk a pakolást.