A Másvilág titkai

5.rész

A szívem elkezdett hevesebben verni. Annyi kérdést tudnék feltenni, mégsem jön ki hang a számon. Mintha megnémultam volna. Az agyam kikapcsolt a hallásommal együtt. Még beszéltek hozzám, de képtelen voltam bármit is felfogni.
A fejem lüktetett...
Vártam, hogy mikor esek megint össze, de valamiért ez nem történt meg. Hideget kezdtem el érezni az arcomon, ezzel egyetemben a ruhám is kezdett hideg lenni és... és... nedves. Lassan kapcsolt az agyam. Pislognom kellett egy párat, hogy újra tisztán lássak. Talán még pislogni is elfelejtettem.
A nyelvemmel megnyalom a szám sarkát. Víz... Hogy került víz a szüleimhez? Itt álltak végig előttem, én meg az ajtóban, szóval elmenni nehezen tudtak. Vagy talán több idő telt el, mint amennyit én éreztem?
Megnézem az üveget, amivel leöntöttek. Anya fogja azt a poharat, ami csak a konyhában lévő szekrényben van. Ezt mégis hogyan? Mikor volt erre ideje? Még több kérdés, hurrá..!
— Bella? Jaj, Kicsim! — sóhajtott megkönnyebbülten. — Minden rendben? Nem fáj semmid? — bombázott meg a kérdéseivel őrző-védő Édesanyám.
— Igen, jól vagyok. Csak egy kis enyhe sokkot kaptam. És eléggé összezavarodtam, de a víz segített visszazökkenni. Azzal a különbséggel, hogy nem tudom, hogyan is került ide. Hogyan hoztátok ide a poharat? Hogy értettétek az előbbit? Beavatnátok egy kicsit részletesebben? Tele vagyok értetlenséggel és úgy érzem, mintha egész életemben megállás nélkül hazudoztatok volna nekem. Igaz ez? Tényleg titkolóztok előttem?
Anya és Apa feszülten egymásra nézett. Mélyen beszívtam a levegőt. Szóval igen...
— Mennyi? Mennyi hazugságot mondtatok nekem? Mennyi titokba nem avattatok bele? — Mindketten egy szót sem szóltak, ami miatt egyre mérgesebb lettem. — Legalább akkor azt mondjátok, a nagyja nem olyan egetrengető titok!
Anya lehajtja a fejét, míg Apa a tarkóját fogva kerüli a tekintetemet. Tisztában vannak vele, hogy most már nem tudják elrejteni előlem az igazságot.
— Menned kéne aludni — terelte a témát Apa. — Tudom, hogy nagyon hosszú nap ez számodra, ezért ne foglalkozz semmivel, hanem csak magaddal. Pihenj egyet! Idővel minden kérdésedre választ kapsz, de most hosszú út áll előttünk. Holnap elmegyünk innen. El Annabell szeme elől.
Döbbenten álltam előttük, de egy furcsa érzés lett úrrá rajtam, ami miatt nem tudtam tovább kérdezősködni, ezért csak feldúltan sóhajtottam egyet. Úgy érzem, mentálisan teljesen elgyengültem. Nem volt több erőm, amivel faggatni tudtam volna őket. Feleslegesnek tartottam, hiszen már így is alig mondtak valamit. A kérdéseim megválaszolatlanok maradtak. Egyenlőre. Helyette némán a szobámba indultam. Útközben jutott eszembe az iskola. A gyomrom egyből görcsbe állt. Mit mondok majd a többieknek? És főleg Emilynek. Nem mondhatom meg az igazat. Hazugsággal meg nem akarok elválni. Talán örökre... A holnap is hosszú, fájdalmas nap lesz, ezt már előre látom.
A szobában kellemetlen hűvösség telepedett le. Hideg szél fújt be az ablakon keresztül, ami csontig hatolóan megdermesztett. Sietős léptekkel haladtam az ablakhoz. A függönyt elhúzva vettem észre, mennyire besötétedett. Elég nagyot aludhattam, mégis, mintha két napja éber lennék, olyan fáradt vagyok.
Utoljára még ránézek az égre. Ezernyi csillag világított ott. Bámulatos! Miközben néztem, éreztem, ahogyan szép lassan lenyugszik a testem. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Többször kéne alkalmaznom ezt a fajta gyógymódot.
Letekintettem az utcára és már akartam újra elhúzni a függönyt, amikor egy alak jelent meg a járda mellett, egy bokorhoz nagyon közel. Nem messze tőle volt egy lámpa, ami halványan ugyan, de megvilágította a testét. Fekete ruhában állt ott mozdulatlanul, fejét egy nagy kapucni takarta, így semmit sem láttam a testéből vagy arcából. A vészjelző egyből csilingelt a fejemben, ami óva intett. Vigyázz vele!
Ezzel a hanggal egyszerre húztam el a függönyt.
Képtelen voltam lenyugodni. Akárhányszor lehunyom a szememet, előttem újra meg újra megjelenik Annabell és annak az idegennek a képe. Valamiért azt érzem, hogy közük van egymáshoz.

— Kérlek ne! Nem akarom — kérleltem. — Nem vagyok kész erre. Csak még egy picit — könyörögtem a telefonomnak, ami folyamatosan szólt, ezzel felébresztve a pár órás szundimból.
Mikor nehezen megtaláltam az elrejtett készüléket, sóhajtva ültem fel. Végig tudom ezt csinálni? Régóta élek ezzel a varázslattal. Eddig tudtam vele együtt élni, de most kifejezetten azt kívánom, bár egyáltalán ne lennék képes ilyenekre. Akkor nyugodtan és fesztelenül beszéltem volna bármiről, és akkor nem kellett volna mindig átgondolnom minden egyes mondatomat mielőtt hangosan is megosztom a többiekkel. A barátaimmal. Emilyvel...
Minden egyes pillanatban elképzelem az arcát, amikor elmondom neki a távozásomat, összeszorul a torkom. A könnyes arca, amikor kérdezi a miértjét. A csalódott feje, amikor tudja, hogy nem kap válaszokat. A haragja, ami pár nap múlva kezd éledni benne. Akkor fogja megtudni, hogy nem ő miatta történt ez, hanem az én életem miatt - amit nem is ismer.
Lassan készülődök. Minél később annál jobb, ugye? Ha elszaladni nem is fogok tudni a problémák elől, akkor egy kis időt csak húzhatok magamnak.
— Bella, igyekezz! — szólt Apa.
Jaj ne...
— Rendben — kiabáltam enyhén remegő hanggal.
Egy egyszerű kék rövid ujjú inget és fekete farmert választottam. Nem akartam sem túlöltözni - nehogy azt higgye, hogy örülök az elválásunknak -, sem pedig alulöltözni, hiszen ennyit azért megérdemel.
A fürdőben a szokásosnál is rosszabbul néztem ki. Szemem alatt nagy karikát mosolyogtak, míg a szemem piros volt a tegnap éjfél körüli sírásom miatt. A hajam pedig gubancokból állt, de mivel az minden reggel olyan, ezért azzal nem törődtem.
A fésűt a kezembe véve kezdtem el a csomóktól megtisztítani barna hajamat. Utána a szemembe cseppentettem egy-egy szemcseppet, hátha ettől egy fokkal jobb lesz. Gyorsan fogat mostam, és már mentem is le. Nem volt erőm mindenféle butaságon gondolkozni. Most nem jutott eszembe se a fogkrémekről, se a reklámokról semmi felháborító. Csakis Emily. Emily gyötrelmes arca, amint kérdésekkel bombáz. Mit fogok neki mondani..?
— Kész vagyok — mondtam halkan, amikor leértem a földszintre.
A szüleim a nappaliban vártak rám. A tekintetemet kerülte mindkettő, így vagy a szőnyeget vagy az ablakot bámulták kitartóan. Csendesek voltak, nagyon csendesek. Biztos ők is nehezen kezelik a költőzést és ezt az egész helyzetet. Apa sima fehér pólóban és farmerben van, Anya pedig szintén ugyan azokba a színekbe öltözött, annyi különbséggel, hogy rajta még egy plusz, elegánsabb fekete pulcsi van, amit nem lehet összecipzárazni.
— Nem tudtunk mindent összepakolni, amik pedig dobozban vannak, azok még nincsenek az autóban. Az időnk meg nagyon kevés. Anyáddal megbeszéltük, hogy ő veled megy az iskolába, amíg én összeszedem a maradék holminkat. Sajnálom, amiért nem mehetek veletek. Meg kell értened, hogy muszáj minden időt felhasználni — mondta. Hangjában bocsánatkérés csengett.
Elmosolyodom, habár még mindig nem értem, miért is kell ennyire félnünk Annabelltől. Neheztelek rájuk, mert még mindig titkolni akarják előlem azt, amit már nem tudnak. Fáj, amiért nem bíznak bennem eléggé. Rosszul érzem magamat, hiszen ez a sötét felhő egyre erősebben borít be minket. A félelem és aggódás.
Anya teljesen magába van fordulva. Reménykedve néz Apára, mintha nem örülne a döntésének. Apa viszont láthatóan nem törődik ezzel. Végigsimít a felesége kezén, majd feláll és az emelt felé veszi az irányt, miután biztatóan a vállamra teszi a kezét és apró puszit nyom a homlokomra.
Hiába öltöztünk fel elegánsan, mindannyiunk arca borzalmasan néz ki. Soha életemben nem láttam még ilyen rossz passzban magunkat. Egy emlékemben sem voltunk ennyire megrettenve, ennyire szétcsúszva. Mindig is vidámak voltunk, ha bármi probléma akadt, a lehető legnyugodtabb módon próbáltuk megoldani. Kerültünk a feszült helyzeteket, ehhez képest most feszültségben fürdünk.
Anya merev testtartással feláll és az ablak felé sétál. Furcsán viselkedik és ez gyanút kelt bennem. Lehet, hogy csak a rég nem látott húga miatt ilyen, de biztosra kell mennem. Muszáj rákérdeznem, muszáj valamire választ kapnom. Biztos örülni fog még több kérdezősködésnek...
Amint Apa eltűnt a látóterünkből, a lépései elhalkultak, egyből megragadtam az alkalmat és odafordultam Anyához. Nem volt ott... Az előbb még itt állt mögöttem.
Hova lett?
Magam mögé nézek, amint meghallom a halk lépésit. Egyből észreveszem apró alakját, amint a folyosón sétál. Utána indulok. A konyhába megy, ahol a szekrényből kiszedett pohárba vizet tölt.
Nem tudom, megszólaljak-e, hiszen talán nem is tudja, hogy mögötte állok. Nagyon halkan jöttem, de egyáltalán nem állt szándékomban settenkedni.
— Nem akarom, hogy itt maradjon egyedül, amíg mi elmegyünk. Még erre a kis időre se. — Még mindig háttal volt nekem, a poharat szuggerálva beszélt hozzám. Akkor úgy látszik, mégis meghallott...
Haja rendezetlenül állt, annyiszor túrt már bele barna tincseibe, pont ahogy most is csinálja. Velem szembe fordult és sóhajtva a hajába temette kezét. Rám nézett, és akkor vettem észre barnás-zöld szeme alatt a karikákat. Tehát ő se aludt sokat. Vajon Apa mit csinált, amiért neki nincs látványosabb baja?
— De általában a nehéz, fizikai munka a férfiakra hárul, nem? — próbáltam oldani feszült hangulatát, de csak egy haragos pillantást kaptam cserébe.
— Ez nem vicces és nem is vagyok olyan kedvemben. Rossz előérzetem van, ezért nem akarlak titeket szem elől téveszteni. Külön pedig főleg nem. Ha Annabell ennyire megmutatta magát neked, akkor bármikor lecsaphat ránk. Lehet tudja, hogy hol vagyunk és bármikor elkaphat. Nem is sejted, milyen veszélyes ember. Ne váljunk el egymástól, ez a lényeg.
Nagyon furcsán viselkedett. Annabell nevét egyben gyűlölködve, egyben pedig szeretettel ejtette ki. Mégis mi a fene történhetett kettejük közt, ami ilyen konfliktust váltott ki? Mégis mivel érdemelte ki Annabell, hogy a szüleim megfosszák a családjától? És Anya pontosan hogyan is érez a húga iránt? Érzem a hangjában a szeretetet, de a gonoszság, a harag is megbújva ott van. Elmondanák nekem a teljes a teljes történetet, ha megkérdezném őket? Eddig sem mondtak semmit, ezzel a fontos kérdéssel nem hiszem, hogy előrébb jutok.
— Akkor mégis mit csináljak? Próbáljam én is lebeszélni az ötletéről?
— Igen, annak nagyon örülnék. Akkor legalább belátná, hogy nem csak én képzelek bele mindenféle butaságot — nézett most már a szemembe.
Nem akarok tovább erről beszélni, mert még jobban őrlődni kezdek a tudatlanságomon, viszont akárhányszor megszeretnék szólalni, folyamatosan csak ilyen kérdések jutnak az eszembe.
Többet gondolkoztam és több kérdést tettem fel ezalatt az egy nap alatt, mint egész iskolai éveim alatt. Ez jó vagy sem, azt én magam sem tudom.
Szó nélkül otthagyom, és elindulok az emeletre Apához. Furcsa előérzetem van. Ezt mondta Anya, amikor viccelni próbáltam a helyzettel, szóval biztosan sokkal komolyabb oka van annak, hogy nem akarja itt hagyni egyedül. Elvileg Annabell bárhol elkaphat minket. A sulinál, vagy ha csak az utcán válunk el egy pillanatra egymástól, akkor is történhet akármi. Miért pont a saját házunkban válna valóra a félelme? Folytonos félelemben nem élhetünk, abba belerokkannánk.
Ki is vagy te pontosan Annabell Monerist?
A hálószoba volt az első úti célom, hátha itt van. Ahogy beléptem a szobába a halványrózsaszín falra néztem először. Jobb oldalamnál volt a lámpa kapcsolója, így arra fordultam. A gomb alatt volt egy kis halvány festékfolt volt, ami a kezem vonalait követték. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, amikor eszembe jutott az az emlék. Boldogság meleg hulláma járja át a testemet, amint lejátszódik előttem a kicsi sötéthajú kislány festékkel beborított keze. Anya számon kérő hangneme és a büntetés, ahogyan próbálom letakarítani a csúnya foltot. 
Tovább haladtam. Az franciaággyal szemben - a szoba legtávolabbik sarkában - ott volt a ruhásszekrényük. Nagyon világosbarna volt, így ott félévente mindig megtudták mérni a magasságomat. Egy fekete alkoholos filctollal húztak egy vonalat, ezzel megnézve mennyit is változtam az idő haladtával.
Az ágyra leülve az éjjeli szekrényre vezettem a tekintetemet. A narancssárga lámpa fedelének egy kis része el volt törve. Óvatosan végigsimítottam rajta. Apró repedések ölelték körbe a náluk sokkal nagyobb törést. Ez is miattam történt. A matracon ugráltam, amikor is véletlenül leestem és leborítottam a lámpát. Megijedtem a következményektől, de ők csak aggódva vigasztaltak meg, miszerint csak féltettek. Ezernyi lámpa eltörhet, amíg nekem nem lesz bajom, mondták kedvesen.
Egyből eljöttem onnan, mielőtt a sok emlék hatására elsírnám magam.
Ez az egész ház, ez az otthonom. Itt nőttem fel, itt éltem az eddigi életemet. Képtelen vagyok csak úgy itt hagyni. Minden mozzanata ideköt. Minden egyes része eggyé vált velem. A szívemmel. Soha nem kellett átélnem a költözést és ezt most sem szeretném...
Nyugodj le, Izabella!
— Mély levegő... és kifúj! — kántáltam magamban, ezzel kicsit szabályozva az érzelmeimet. — Koncentrálj! Apa. Hol van Apa?
Lehet a fürdőben pakol... Már nem mertem egy szobába se bemenni, nehogy megint elkapjanak az emlékek. Az emlékek, amelyek körülölelnek.
Belégzés... kilégzés...
Istenem, csak éljem túl ezt a mai napot...
Végig a földet néztem. Fejből ismerem az egész házat. Már pontosan tudom, hogy itt a folyosón, a parkettán hova kell lépni, ahol nem nyikorog. Két lépés előre, egy kicsit balra, és akkor nyikorogni fog. Odaléptem és megkönnyebbültem, amikor kiadta a várt hangot. Ezzel legalább elterelem egy kicsit a figyelmemet.
Ég a lámpa a fürdőben, úgyhogy biztos ott van. Hallom, ahogyan veszi le a polcról a különböző tusfürdőket.
— Apa, itt vagy? — néztem be a csempékkel borított szobába, de bár ne tettem volna.
Az amúgy fehér csempe most bíbor színekben pompázott. Vér... Apa a hasán feküdt, mozdulatlanul. Nem tudom, honnan jön az a sok vér, de már kifelé, a folyosóra folyik. Oda akarok rohanni, megnézni, de a testem nem mozdul. Szólni akarok, viszont nem jön ki hang a torkomon. Az előbb még hallottam, ahogyan tesz-vesz. Mi folyik itt?