A Másvilág titkai

16.rész

Az emlékeim között volt az útvonal, ami az iskola felé vezetett. Szorosan az autóút mellett sétáltam, hiszen azon keresztül mentünk oda. Gyaloglás közben minden boltot megnéztem, hátha találok közöttük egy könyvtárat.
Ebben a kisvárosban sokkal több ember járkál és mind sokkal kedvesebb is. Rám mosolyognak, mégha nem is ismernek. Aranyosan köszönnek, aztán mennek tovább a dolgukra. A mindennapos rutinok ellenére ők még mindig megtartották a kedves, udvarias énüket. Az előző otthonunknál ez sokkal ritkábban fordult elő. Kivéve a mi családunkban. Mindhárman végtelennek tűnő boldogságban voltunk, sosem láthatták, hogy szomorúak vagyunk, hiszen nem is történt ilyen. Viszont most már nem csak az arcomra volt írva a bánatom és kedvtelenségem, hanem a lépteimen is meglátszott. Áradt belőlem a sötét hangulatom.
Erőtlen lettem.
Hirtelen egy csilingelő hang ütötte meg a fülemet. Jobbra fordultam és megláttam egy nagy könyvtárat. Lelassítottam és jobban megnéztem a boltot, majd amint megbizonyosodtam, hogy valószínűleg ez a hely a segítségemre lehet, a nyitvatartási időpontok jöttek. Este nyolckor zárnak, így bőven lesz időm iskola után bejönni ide.
Magamban elmosolyodtam. Végre többet megtudhatok arról a helyről, már ha találok ott olyan könyvet.
Az időre pillantottam, aztán visszatértem a régi tempómhoz, hiszen későn fognak becsöngetni, a könyvtár pedig szinte a suli mellett van, így se perc alatt odaérek. Lehet direkt építették így, mert ezáltal a diákoknak nem kell messzire elmenniük, ha valamire tanulni akarnak.
Beléptem a hatalmas kapun és egyből egy csomó diákkal szembesültem. Ez nagyobb iskola, sokkal több gyerekkel, ezért csak nem veszik észre a változást...
Még mielőtt az igazgató elküldött volna minket, Anya kapott egy lapot, amin az osztályom teremszáma található, mellette pedig a szekrényem száma és kódja.
Az enyhén összegyűrt lapra szegeztem a tekintetemet. Huszonnégyes terem és elvileg mellette vannak a szekrények is.
Sorban néztem az ajtókat. A hosszú folyosó végén tudtam meg, hogy a földszinten csak tizenkettőig vannak a számok. Éppen fordultam volna meg, csakhogy nekiütköztem valami keménynek. Hátrébb léptem egy nagyot és elnézést kértem az illetőtől.
— Semmi probléma. Csak nem eltévedtél? — kérdezte tenyerébe mászó hangon. Ugye nem? Kikerekedett szemekkel felnéztem. Mit keres ő itt?
Kirázott a hideg, amikor belefúrtam a tekintetemet a szürke szemeibe. A számat is kinyitottam, annyira nem hittem el, amit látok. De ez a mély hang, szürke szemek és szőke tincsek. Nem láttam olyan sokszor, mégis beleégett az agyamba az a kép, ahogyan rám nézett, miután varázslással fellöktem.
Nyeltem egy nagyot, aztán határozottan, felemelt állal tartottam a szemkontaktust.
— Nem, nem tévedtem el. Tökéletesen ura vagyok a helyzetnek, Nicholas.
Ő csak felvonta az egyik szemöldökét és rápillantott a kezemben lapuló papírra.
— Én ezt máshogy látom.
— Akkor rosszul látsz — sziszegtem. — Egyáltalán hogyan kerülsz ide?
— Mi közöd van az életemhez? — válaszolt kérdéssel a kérdésemre, amivel kezdett felidegesíteni, de próbáltam tartani magam. Nem fog ki rajtam ez a beképzelt kölyök.
— Követtél engem?
— Igen — hajolt közelebb. Egy fejjel voltam kisebb nála. — Csakis utánad rohantam. Nem bírtam ki nélküled — gúnyolódott.
Nem hittem a füleimnek. Ezután még viccelődik is, miközben úgy tűnik, ahogy én mondtam az előbb? Tombol bennem a harag, gyanú és félelem.
— Látod? — egyenesedett ki. — Nem minden körülötted forog. Nehéz lehet elfogadni a tényt — vonta meg a vállát.
Készültem valamit mondani, de felesleges szócsata helyett vettem egy mély levegőt, és elsétáltam mellette. A lépcsőkhöz igyekeztem.
Rengetegen járkáltak fel-alá. Mindenki csak ment, közben pedig fellökték a többieket. Úgy tűnik, én elég régimódi vagyok.
A lépcsőn sétálva, megszólalt fülsüketítő hangon a csengő. Mire felértem az első emeletre, már szinte senki sem volt a folyosón. Készültem kihajtogatni a papírt, amikor egy kéz a vállamra nehezedett.
— Az a te termed. Ha nem hinnél nekem, rá van írva a huszonnégy az ajtókeretre — mutatta meg a lépcsővel szembeni ajtót.
Nem nézett rám, én meg nem köszöntem meg. Nick elindult a termem felé, ami miatt hirtelen megijedtem. Nem akarom, hogy az osztálytársam legyen. Szerencsémre hátranézett és egy gonosz vigyor kíséretében elfordult, és a mellette lévő, huszonhármasban tűnt el.
Lassan, lépésről lépésre elindultam az osztályomba, amikor egy kedves férfihang megszólalt a hátam mögött. Egyből megfordultam és egy harmincas éveiben járó, rövid barnahajú tanárral találtam szembe magam. Fehér ing volt rajta, azon meg egy barna zakó. Igazi tanár ruhában állt előttem. Nagyon szép, mogyoróbarna szemei barátságosan csillogtak.
— Szia! Edward Smith vagyok. Gondolom te vagy az új diák, akiről az igazgató beszélt — mosolygott kedvesen, miközben a kezét nyújtotta.
— Üdvözlöm, Mr. Smith! Izabella Monerist vagyok. Igen, jól mondta az igazgató úr — ráztam meg a kezét zavartan.
— Gyere, bemutatlak az új osztályodnak — engedte el a kezemet, de helyette a hátamra tette a bal tenyerét.
Az ajtón túl egy nagy osztályterem volt, viszont benne sokkal kevesebb gyerekkel. Hátul egy csomó üres hely maradt, amiből az egyiket mindjárt el is foglalom.
Amint beléptünk, mindenki elhallgatott. Nem kellett külön rájuk szólni. Rám néztek és mosolyogva várták, hogy az osztályfőnökünk megszólaljon. Egyedül egy-ketten meredtek  maguk elé és várták az óra végét, engem meg - ahogyan az ilyen diákokat kiismertem - letudtak egy újabb újoncnak.
— Mint már mondtam, egy új tanuló érkezett. Hadd mutassam be Izabella Moneristet — mutatott rám csak a jobb kezével, mert a másik még mindig a hátamon pihent. — Mondj valamit magadról!
Utálom ezt a részt. A gimnázium első napján is mesélnem kellett magamról, annyi különbséggel, hogy akkor mindenki szenvedett, de ez most sokkal rosszabb.
— A nevemet már tudjátok. Tizenhét éves vagyok. Az anyámmal élek együtt. Nincs egy testvérem se... tudtommal — tettem hozzá, amit halk kuncogások követtek. Ha nem dobok be valamilyen rossz poént, akkor elkönyvelnek lúzernek és piszkálni fognak. — Szerintem elég ennyit tudni rólam. Leülhetek? — kérdeztem a tanártól.
— Persze.
Három oszlop volt. Én a bal legszélsőt választottam. Az utolsó padnál két lány ült. Mögéjük letelepedtem és előre fordultam. Éppen irodalom óra volt, mert egy híres íróról beszélgettünk. Mr. Smith nagyon interaktívan tartotta az órát. Mintha szünet lenne, annyi különbséggel, hogy a témáról beszélgetünk.
Csak a tolltartóm és a füzetem volt elől, mert a könyveket elvileg majd a tanártól fogom megkapni. A kis papírlappal játszottam, amikor beugrott valami. Nicholas honnan tudta, hogy melyik az én termem? Véletlenül kicsúszott a számon? Vagy amikor kerestem, magam elé motyogtam? Nem emlékszem semmi ilyenre. Viszont még egy ok, hogy tartsak távolságot tőle.

Amikor az óra befejeződött, szinte mindenki kirohant a folyosóra. Én nem akartam találkozni Nickkel, és mivel megvolt rá az esély, inkább a hátamat a falnak döntöttem, a lábamat pedig a másik székre tettem. Az előttem ülő lányok is bent maradtak. Valamit sutyorogtak, majd a pad szélén ülő szőkeség megszólalt.
— Szia! Cintia vagyok. A másik szőke, barna tincsekkel a barátnőm, Kimberly.
— Sziasztok — biccentettem először Cintiára, aztán Kimre. Nem szándékoztam velük kommunikálni, de úgy tűnik, őket ez nem zavarja.
— Miért jöttél ebbe az iskolába? — kezdte megint a szőke.
— Úgy érti, hogy szinte senki se akar idejönni. Jó suli meg minden, de vannak itt sokkal híresebbek, elitebbek is.
— Nem vágyom az elit gyerekekre. Elköltöztünk, én meg ide akartam járni — mondtam a fél igazságot vállat vonva.
— Mondjuk igazad van. Ki akar a beképzelt gazdagok között élni?
— Miért mondod ezt?
— A nyakamat teszem rá, hogy ott a diákok hetven százaléka gazdagabb családból származik.
— Ha így gondolod... — hagyta rá. — És te, Bella, honnan jöttél? — szólt most először hozzám Kimberly.
— Kisvárosból — feleltem szűkszavúan.
Nem szeretnék barátkozni. A végén megint úgy járnék, mint Emilyvel. Bár nála rosszabb már nem történhet. Úgyis ritkábban leszek itt. Tökélyre kell fejlesztenem a varázserőmet, de az iskolával egyszerre nem fog menni. Egy-egy hiányzás nem fog megártani.
— Nem vagy valami bőbeszédű. Tudsz kettőnél több mondatod mondani? — forgatta a szemét a baloldali. Csak most láttam, hogy a kék szemeiben egy kis zöld is vegyült.
— Mit csinálsz, Cintia? Úgy volt, hogy barátkozunk, nem pedig bunkón viselkedünk.
A lány csak sóhajtott.
— Sajnálom. Igazad van. De igyekszem, próbálok megváltozni... miattad — fogta meg a vállát. — Apa is megdicsért otthon, amiért mostanában, mintha újra a régi lennék — mesélte felragyogott arccal.
Összeszorult a torkom. Ha eddig akartam is volna valamit mondani, már biztos nem fogok tudni. Bekönnyesedett a szemem. Emily jutott eszembe. Vajon már új barátja van? Aztán már majdnem sírni kezdtem, amikor Apára gondoltam. Képtelen voltam ott maradni.
Kirohantam a teremből és a mosdó után kezdtem kutatni. Mivel ki volt írva, így nem volt túl nehéz feladat. Berohantam az egyik fülkébe, ami nyitva volt, lehajtottam a fedelet és ráültem. Tenyeremmel eltakartam az arcomat és vettem egy mély, szaggatott levegőt. Előre görnyedtem, a hajam körbe ölelte a fejemet, és némán, hogy senki meg ne hallja, kiengedtem a felgyülemlett hiányérzetet, amit a szeretteim elvesztése miatt éreztem.
Annyira hiányzik Apa. A védelmező, aki mindig mellettem van. Aki kemény férfinak mutatja magát, de a családjával olvadt szívű apukává válik. Akit elvesztettem, mert felelőtlen voltam.
Most kellett volna erőszakosnak lennem. Hiába biztattam Anyát, hogy rendben vagyok, jelenleg nem tudtam azt mutatni. Nem bírtam... És most itt ülök a lányvécé egyik fülkéjében, miközben összegörnyedve próbálok halkan sírni, nehogy valaki meghallja.
Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor elfelejtettem az eddig történt szörnyűségeket és önfeledten vigyorogtam. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom lett. Ennyire sem tisztelem Apát. Gyászolni se tudtam rendesen. Emellett még nem is tudom, mi lett vele. Egyszerűen nem mertem megkérdezni, mert gyáva voltam. Borzasztó ember vagyok, nem is értem, miért Annabellt állítjuk be gonosznak.

Már rég tartották az órákat, amikor én még mindig ugyan ott ültem. Nagyon fájt a szemem. A remegő kezemet rátettem a zárra és óvatosan kinyitottam. Minden erő elszállt a testemből. A kilincset is alig tudtam lenyomni.
Kinéztem, hátha vannak itt lányok, de mivel néma csend uralkodott - egyedül a szuszogásomat lehetett hallani - kimentem a tükrökhöz. Az orrom és a szemeim paradicsomvörösek voltak. A hajam összekócolódott.
Egy nagyot sóhajtottam, majd megmostam az arcomat hideg vízzel. Az ujjaimat fésűnek használva egy párszor végig simítottam a sötétbarna tincseimen.
Amikor már kicsit jobban néztem ki, feleslegesnek tartottam bent maradni erre a pár órára, ezért a kijárat felé sétáltam. Senkit se érdekelt, miért megyek el. Talán fel sem tűnt nekik.
A könyvtárnál kötöttem ki. Az üvegajtón ott virított a nyitva szó, ezzel megerősítve a hasamban lévő görcsöt, miszerint most fogok megtudni valami fontosat az igazi származásomról. Már csak pár lépés választ el a bejárattól.
— Itt az idő... — motyogtam halkan, majd a kezemet a kilincsre helyeztem.