A Másvilág titkai

24.rész

— Rám ne nézz! Nem én voltam — hárított egyből.
A kezeimre néztem. Anya vére már rég nincs rajta, a szörnyhöz sem értem fizikailag, mégis úgy érzem, a vérében ázik a tenyerem. Újabb élőlény vére tapadt a kezemhez. Az elmúlt napokban többször volt rajtam vér, mint egész életemben. Szinte már hozzászokhatnék. Természetessé válhatna.
A kék fény halványodni kezdett, de Nicholas még pont látta, amikor hátrafordult, hogy számon kérjen engem is. Megmozgattam az ujjaimat. Mintha még mindig érezném a szörny testét. Mintha a kezemben tartanám. Én döntöttem az élete fölött, ezért fekszik most élettelenül a betonon. Ki tudja, mit tett volna velünk, mégis bennem van a tudat, hogy én voltam az, aki szó szerint kettéválasztotta, aki kioltotta az életét.
— Hogy... Hogyan csináltad? Mit csináltál egyáltalán? — akadt ki, de enyhe döbbenetet is észre lehetett venni.
— Most már nem árthat nekünk. Ennyi — feleltem, miközben kerültem a szemkontaktust. Megdörzsöltem a kezeimet, majd folytattam, mert még mindig nem fordult vissza. — Mehetünk oda... — fogalmam sincs, pontosan milyen helyre visznek — oda a... Másvilágba.
— Ettől a beszélgetéstől úgysem fogsz megszabadulni. Egy autóban vagyunk. Hiába mented magad és tereled a témát — fordult végre vissza.
Beindította az autót és visszagurult az útra, aztán újra a régi tempónkban haladtunk tovább. A testet kikerültük. Hátrafordulva még láttam, ahogyan a kék fény újra körülöleli, de most égni kezdett. Mint amikor a könyvet vagy a tollat tüntettem el, annyi kivétellel, hogy most szürke hamu jelent meg az elégett rész helyén. Teljesen elégett, a csontjaival együtt. Egy kupac hamu maradt ott, amit egy nagy széllökés szétszórta, így most már teljesen eggyé vált a természettel.
— Engem is érdekel — törte meg a csöndet Dorothy. — Nekem hajlandó vagy elmondani? — kérdezte kedvesen. — Ne a bunkó bátyámnak, hanem nekem, aki - mégha csak egy kis töredéknyit is - tud varázsolni. Na, mit szólsz hozzá?
Olyan kedves ez a lány, míg a bátyja neki az ellentéte. A kisebb tincseit megigazította, aztán úgy helyezkedett el az ülésen, hogy kényelmesen láthasson. Én kérdeztem először az erejéről, most mégis nekem kéne válaszolnom az övére. Fáradt vagyok. Nincs kedvem, sem erőm ellenkezni vagy számon kérni, miért kíváncsi erre ennyire.
— Egyszerűen csak nem akartam, hogy bántson. Érezni kezdtem a testét, amit aztán — mutattam az ökölbe szorított kezeimet — egy határozott lendülettel — kiegyenesítettem az ujjaimat — azt tettem.
— Nem kellett semmit mondanod?
— Mondani?
— Mielőtt varázsolsz. Egy varázsigét kell mondanod, mert csak akkor fogod tudni. Nekem mindig kell. Te soha nem mondtál még varázsigét? — húzta össze értetlenül a szemöldökét.
Amiket eddig varázsoltam, azoknál nem kellett semmit mondanom. Egyedül a gyógyítás nem ment. Elképzeltem, utána a koncentrációval már létre is tudtam hozni, amit akartam.
Akkor ezért nem tudtam megmenteni a szüleimet...
— Egyedül gyógyítani nem tudok — suttogtam. — Képtelen voltam a nagyobb sebeket meggyógyítani. Pedig szükségem lett volna rá.
— Oh, ne haragudj! Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni — motyogta, miközben a haját piszkálta.
— Ne kérj bocsánatot! Ne érdekeljen a szomorú kis története — nézett rám a tükörből Nick. — Képes lett volna segíteni a sebesültjein, mégis tétlen volt. Te túl kicsi voltál, hogy meg tudd menteni szüleinket. Én meg nem tudtam varázsolni. Mégis itt vagyunk és nem nyafogunk.
— Nicky, talán ez egy kicsit er... —akarta mondani, de a szőke hajú mérgesen felemelte a hangját.
— Nem érdekel! Pont nem érdekel. Nem fogjuk ápolgatni a kis lelkecskéjét. Érezze a tettei súlyát.
Nicholasban rengetek felgyülemlett düh van, amit végre rám tud vetíteni. Nem hibáztathatom. Ha az én szüleim az övéik miatt haltak volna meg, ugyan úgy mérhetetlen harag lappangna bennem, amit minden lehetséges percben rájuk zúdítanék. Mivel Dorothy nem tudott annyira kötődni a szüleihez, mint a bátyja, ő a jobb oldali visszapillantó tükörből bocsánatkérően nézett, majd eltátogott egy sajnálomot. Megráztam a fejemet, hogy semmi baj, aztán az ablaknak dőlve pihentem tovább. Néha becsuktam a szememet, valamikor pedig az elsuhanó növényeket figyeltem. Próbáltam nem az elmúlt haláleseteket lejátszani  fejemben, de ahányszor jobban elmerengtem, őket hallottam.
A nevemet kiáltották és engem hibáztattak.