A Másvilág titkai

39.rész

Fáradtan ugyan, de céltudatosan kerestem a két férfit, akik a géprovart -ami pár nappal ezelőtt az irányítása alá vont- szerelik éppen. A térdem még mindig remeg enyhén, a szívem visszaállt a normális ritmusába, a gondolataim viszont folyamatosan pörögtek. Nicholas Westrom, aki mérhetetlenül idegesít már a jelenlétével is. Ugye? Semmi köze ezekhez a furcsa érzésekhez, amik bennem kavarognak, ha csak meglátom. Biztos a fáradtság és a kialvatlanság az oka, hogy ha meglátom a szürke szemeit kiráz a hideg. Biztos vagyok benne...
Steven Trobilen és Peter Reminder hűséges és kedves társaknak látszanak. Segítenek nekem, miközben alig-alig ismernek. Ezt szeretném most kárpótolni. Peternek a pincében segítettem egy kevéskét, most itt az idő Stevennel is ezt csinálni.
Az emelet teljesen kihalt volt. Sorban jártam a szobákban, egyedül George Zimarind helyiségét kerültem el nagy ívben. Óvatosan kopogtam be, de sehol sem kaptam választ. A lépcsőn lefelé sétálva majdnem legurultam, amikor Nicholas berontott a bejárati ajtón. A korlátba kapaszkodva figyeltem megmerevedve, visszafojtott lélegzettel. Szerencsémre Nick nem a szobájába sietett, hanem a hátsó ajtón kilépve - gondolom a kertbe ment. Ha úgy nézem, segített is nekem, mert amint a faajtó nyikorogva kinyílt, kintről a többiek beszéde könnyen bejutott a házba, onnan pedig a fülemig. A mély hangok Reminderhez és Trobilenhez tartoztak, a vékony és határozott nőies pedig Dorothy-hoz és Serafine-hez. Akkor egyedül George van a szobájában.
—Izabella merre van?-hallottam meg Peter érdeklődő hangját.
—Még a pincében maradt.-Nick magabiztosan mondta, mintha felkészült volna erre a kérdésre. Milyen könnyen csúsznak ki a száján a hazugságok.—Nemsokára biztos idejön. Unalmas lesz neki ott lent.
A többit már nem hallhattam, mert az ajtó újra nyikorgás kíséretében bezárult, a hangok pedig a kertben maradtak. Egy kis töprengés után Nick előbbi tettét követve mentem ki a többiekhez. Lehet rossz ötlet újra Nicholas közelében lenni, de ezzel neki is és magamnak is megmutatom, hogy engem nem lehet olyan könnyen kizökkenteni. Most már triplán zúg bennem a határozottság és a makacsság. Anya és Apa ereje is bennem van, így magabiztosan nyomom le a kilincset, majd nézek a többiekre. Senki se veszi észre, hogy pár perccel ezelőtt a szőke ficsúr megdöntött, ami miatt majdnem szétestem. És ahogy azt sem látják, hogy már sokkal bátrabban közlekedek köztük.
—Bella!-szólított Steven, aki a teraszon ült egy sötétbarna széken, előtte pedig ugyan olyan sötét fából faragott asztalon hevertek a csavarhúzók és társaik. Peter mellette ült és egy nagyítót markolt, amin a fekete festék eléggé lekopott.—Hogy vannak a Kamélfarkasok? Remindert direkt nem kérdeztem, mert tőled akartam tudni. Gyere! Ülj le közénk!-mutatott a vele szemben lévő két székre.
—Jól van mindkettő, hála Peternek.-Az említettre néztem és hálásan elmosolyodtam, amit viszonozott.—Ti hogyan haladtok azzal a géppel?
—Borzalmasan.
—Remekül.-válaszolták egyszerre.
—Akkor melyik is pontosan?-kérdeztem újra, miután a két férfi kérdőn egymásra nézett.
—Annabell gépe egyszerűen tökéletes.-Steven mérgesen az előtte lévő fém és vasdarabokra mutatott.—Lehetetlenség megfejteni. Amint kiszedtük a nyakadból, a benne lévő apró kábelek és fogaskerekek egymásba olvadtak.
—Viszont a jó hír, hogy ezzel megtudtuk egy fontos dolgot.-vette át a szót a kék szemű férfi.
—Még pedig?
—Annabellnek csakis egy olyan ember rakhatta össze, aki a Formázó Kovácsban dolgozott.
—Formázó Kovács?-néztem rájuk értetlenül, miután egy pillanatra a kertben lévő Serafine-re és Dorothy-ra vándorolt a tekintetem. Nincs itt Nicholas, állapítottam meg.
—Az a hely George Zimarindé. Övé az egész épület. Egy csomó fegyvert és gépet gyártott. Csakhogy, amint meghalt a felesége és a gyereke, otthagyta. Azóta nem tudjuk pontosan mi lett a hellyel, de biztos, hogy még áll.-válaszolta meg a kérdésemet Peter.
—Georgé a hely, akkor Ő tudja, hogy pontosan mi is ez a... valami, nem?
—Igen -kezdte Steven—, csakhogy nem nagyon akar segíteni neked, azután a bizonyos eset után, amikor ki tudja, mit láttattál vele, így a puszta reménységeinket is porrá zúztátok. Pedig Zimarind az egyetlen, aki ért ezekhez. Ő volt a Formázó Kovács vezetője. Se perc alatt megtudnánk a gépbogár célját, és mivel egy csomó embert ismert, aki a műhelyben dolgozott, talán azt is tudná, ki rakta ezt össze.
—Ilyen irányban az összes reményünk benne van.-sóhajtott Peter, majd újra az apró bogár darabjait kémlelte.
—És mit csinál a szobájában egyedül?
—Nincs mindig a szobájában. Valamikor a fészerben dolgozik. Sokszor megy oda és a felhalmozódott, összegyűjtött vasból kovácsol vagy épít valamit.
—Oh!-döbbenek meg.—Ezt nem is tudtam.
Magam elé meredve gondolkozom George-ról, amikor Serafine a semmiből szólal meg. Összerezzentem a hirtelen csend utáni hangtól. Megfordultam és felnéztem az idős nőre, aki a székem háttámláján támaszkodott, miközben az arcomat vizslatta. Óvatosan megérintette az arcomat, majd végigsimított a szemem alatt. Felsóhajtott, aztán aggódóan megszólalt.
—Bella... Bella te fáradtan tűnsz. Le kéne feküdnöd! Aludj egy keveset! Kérlek...-kérlelt lágy hangon.
Valóban álmos voltam. Az utóbbi napokban nem tudtam olyan önfeledten és nyugodtan aludni, mint régen, az előző estét meg teljesen kihagytam. Biztos vagyok benne, az arcom ezt tökéletesen tükrözi.
—Jól van. De segíteni szerettem volna...
Az asztalra mutatok, ahol a két férfi dolgozott.
—Emiatt ne aggódj! Van itt elég férfi a házban, akiknek szinte csak ez a komoly feladatuk. Azzal segítesz nekünk, ha lefekszel.
—Rendben. Viszont, ha már használható vagyok, szeretnék gyakorolni. Edzeni, erősödni.
Serafine-t láthatóan meglepte a kijelentésem, mert nem tudott mit felelni, és a szemei teljesen kikerekedtek. A fiúkra nézett, majd vissza rám. Most már hatalmas vigyorral és csillogó szemekkel fürkészett. Ezzel a mosollyal a ráncai sokkal jobban látszottak, de Őt ez egyáltalán nem zavarta.
—Az már tényleg hatalmas segítség. Nagyon örülnénk neki.
Egy bólintással válaszoltam, majd a kertbe néztem, ahol Dorothy egy hosszú vékony bottal hadonászott. Kedvesen rá mosolyogtam, aztán a tekintetem a fákhoz siklott, ahonnan Nicholas bukkant fel. A tekintetük találkozott. Messze volt ugyan, mégis tudtam, hogy a szemeimbe néz. Egy pillanatra némult el minden körülöttem, de amikor ezt észrevettem, egyből megszüntettem, majd miután elköszöntem a többiektől a szobám felé vettem az irányt.
Az ágyam mintha pihetollakból lettek volna, olyan kényelmes volt, és épp olyan könnyen el is merültem a rég nem látott párnába. Így a sötétség gyorsan elragadott.