A Másvilág titkai

51.rész

Csalódás? Naivitás? Tudatlanság? Undor?Fájdalom? Harag? Gyűlölet? Talán szomorúság?
Ezernyi érzés, annyi különböző fajta, hogy megfogalmazni sem tudtam. Reggel még ezek a kezek védelmezően öleltek körbe. Tegnap este ugyan ez a test lágyan nyomódott hozzám, míg most erősen szorítanak magukhoz. Ugyan az az ember, mégis két különböző személyiség, két különböző érzéssel.
Összecsuklott a térdem, amikor felrémlett előttem az első, heves csókunk. Minden és minden egyéb szép pillanat. Amikor először megláttam a volt iskolámban Emily-vel. Minden szó és érintés a fülemben csengett és a testemen bizsergett.
Nicholas Westrom elárult...
Hazudott!
Végig ő volt...
Egész rohadt idő alatt ő volt...
És én beleszerettem... Beleszerettem, amit csúnyán kihasznált.
Fel se fogtam, milyen veszélyben vagyok. Milyen patt helyzetben állok éppen. Csak Nickre tudtam gondolni. A tettére. Ő magára. A sok kedvesség és többnek hitt érintések és pillantások, amiktől egyszerűen szárnyaltam. Ahogy átadtam a testemet és a lelkemet egyaránt, majd azokat a lehető legszörnyűbb, legsunyibb módon használta ki.
A gyomrom görcsbe ugrott az emlékekre. A kettőnk pillanataira.
Egész végig hazudott mindenkinek, mindenkit átvert és félrevezetett minket, főleg engem.
Dorothy..!
Vajon ő tudott róla? Ő is végig szemrebbenés nélkül tagadta az igazságot? Szép testvérpár lehetnek. Közösen játszák az ártatlant.
Azt mondta, szeret. Nick azt mondta, szerelmes belém.
Dorothy is olyan őszintén beszélt velem, olyan őszintének tűnt, amikor egységesen beszélt rólunk. Egy családként emlegetett. Egy szerencsétlenül szerencsés családként...
Képtelen voltam elhinni, sokkot kaptam. A szám remegett, a lelkem apró darabokra hullott.
—Szerinted mi lett a kicsivel? Ébresztő, gyerünk!—csettintett az arcom előtt. Pislogás nélkül a földre meredtem, éreztem a szemeimen a szárazságot és a csípős könnyeket.—Csak nem az emlékeidben voltál? Kerestél valami választ a kérdéseidre, nem igaz? Teljesen logikus lépés, de miért nem kérdezed meg? Inkább kétségbeesetten próbálsz a múltban keresgélni? Nick biztosan szívesen válaszol mindenre.
Az említett személy alig érezhetően megfeszült. Nem lehetett látni rajta, de annyira szorosan hozzá voltam nyomodva, hogy könnyedén észrevettem.
Nem válaszolt Annabellnek. Egyikünk sem szólalt meg. Az én hangom elveszett, Nick pedig... már fogalmam sincs, ki is ő, és mi jár a fejében.
Szerintem nem is álltam, nem volt annyi erőm hozzá. Nick tarthatott, annyira gyenge és erőtlen voltam. A szívem minden dobbanással összefacsarodott és könyörgött azért, hogy megállítsák.
—Miért nem beszélsz a kezdetekről?—kérdezte Annabell, de láthatóan némaságba burkolózott a férfi.—Vagy beszélj egy kicsit a nővéremről! Vagy Hardinról. Szeretném látni az arcát, amikor megtudja, milyen jó kapcsoltban voltál velük.
Értetlenül néztem fel rá. Erőltetve felemeltem a lógott fejemet és a hangomat megkeresve próbáltam kinyögni valamit.
—Mégis... Mégis miről beszélsz?—suttogtam rekedten. A nő arcán a vigyor kiszélesedett, fogai megcsillantak, amikor közelebb hajolt.
—Nicholas találkozott ám velük. Sőt, jó közel is. Nem akarod folytatni, Drágám?
Drágám, Drágám, Drágám...
Az undor és a hányinger eluralkodott bennem. A torkomban éreztem a reggelimet. Drágámnak nevezte... Undorító! Rá se bírtam nézni, ha csak elképzeltem, hogy hozzá is úgy ér, ahogy hozzám. Istenekre! Annebell sokkal idősebb lehet. Miért?
Nick még jobban szorított magához. A keze remeget, mert a kardja hol megérintette az oldalamat, hol eltávolodott.
—Nem!—jelentette ki határozottan. Olyan hangon beszélt, amit még sosem hallottam ezelőtt.
Annabell elhúzta a száját és vállat vont.
—Ha nem, hát nem... Pedig biztosra vettem volna, hogy ha te mondod, miket is tettél, jobban fájna neki. Jobban törne össze, így jobban szenvedne valahol Elizabeth is.
—Ha már meghalt, nem mindegy, kinek okozol fájdalmat? Nem láthatod Anya arcát, mi értelme van így?
—Biztos látja ezt, így maga a tudat kielégítő számomra.
—Őrült vagy.—jelentettem ki, de láthatóan nem érdekelte a véleményem.
—Elizabeth is hasonlókat mondott. Viszont Nicknek biztos mondott durvábbat. Abban az állapotban minden előtör az emberből.
—Miről beszélsz?
Nem akarok Nicholasszal egy szót is váltani, ránézni sem akarok többet. Ha megtenném... összeomlanék, amit még nem engedhetek meg. Még nem...
—Nicholast biztos elátkozta mindkettő, jól mondom?—Megint néma csend.—Feszült vagy, ahogy látom, de akkor folytatom nélküled.—Közelebb sétált és ujjaival megfogta az államat.—Mennyire szenvedhetett Elizabeth, amikor meglátta a férjét a hideg csempén holtan. Egyből leesett neki, hogy én voltam, ez afelé iker dolog. Viszont egyben, sejtette, hogy nem az én kezem által történt. Megérezte volna a jelenlétemet. Nem akartam egyből Hardin halálát, jobb lett volna, ha egy darabig még félelemben vannak, de végülis ez is megtette.
Kezdtem sejteni, mire akar rávezetni, de arra nagyon nem vágytam. Az arcomból minden mondatával több vér futott ki, amit élvezettel nézett.
—Ne...—suttogtam erőtlenül, miután megéreztem, Nick bent tarja a levegőjét.
—Volt egy különleges fegyver...—kezdte lassan.—Az ilyenekre találták ki. Nagyon kevés ember tud olyan tőrt gyártani. A lényege, hogy egyetlen egyet kell szúrnod, az áldozat abba valamilyen módon meghal. A hátránya, hogy egy döfés, egy kés. Utána elveszti az erejét és egy átlagos fegyverré válik. Ha rossz a kovács, akkor még el is törik.—Még közelebb hajolt, kezével végigsimított a vállamon, végig az oldalamon, majd áttért Nickre. Egy gomb kattanása és elvett tőle egy apró tőrt, ami tükör sima és tiszta volt, mellesleg nagyon éles. Elsápadtam.—George Zimarindnak elég volt egy elveszett tekintet és meg is tanította mindenre Nicket. Nevetséges... Jaj, hol is tartottam?—Gonosz mosoly bujkált a száján.—A másik jó dolog benne... Nincs sebhely. Nem találja a másik ember a vérzésnek a forrását.
—Bánom, hogy segítettem neked talpra állni. Bánom, hogy bármit is tanítottam neked.—rémlett fel a tegnapi emlék a fejemben. George sosem árult el minket. Bántottuk és megkínoztuk a semmiért. Szerencsétlen férfi...
—Nem akarom tovább hallani.—nyögtem ki egy kicsit erősebb hangon.
—Pedig ráérünk. A szuper csapatod éppen harcol a szörnyeimmel. Nagyon sokáig el lesznek. Amióta erősebb vagyok, gyorsabban és több ideig tudok varázsolni.
—Akkor küldj engem is oda! Bármi, csak ne legyek itt...
—Nem jó a családoddal lenni? A nagynéniddel?
Hisztérikusan felnevettem. Kezdett visszatérni belém az élet. A gyűlölet adta az erőt.
—Családi délután, ahogyan elmeséled, hogyan is ölted meg a szeretteimet?
—Mondtam már! Nem én öltem meg.—Egy puszit adott a fülemre, amitől egyből elhajoltam. Onnan suttogta tovább.—A szerelmed mártotta bele mindkettőbe a tőrt, amit ő maga csinált.
Hangosan hallva, megerősítve a sötét gondolataimat, nagyon szúrást éreztem, mint amire számítottam. Ez mindennél rosszabb volt. Nick egy-egy szúrással végzett a szüleimmel, de bennem, a szívemben meg is fordította nem egyszer a pengét.
És akkor felvillantak egyes emlékek...
A személy az ablak alatt. A követése a másik iskolába. Mindig történt ott valami, valami jel, amit észrevehettem volna. Végig ott volt a szemem előtt.
Lefeküdtem a szüleim gyilkosával. Ez rosszabb, mint maga az árulás.
Nick mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Nem tudtam, mit érezhet, viszont nem is érdekelt. Remegett a testem a fájdalomtól és a haragtól.
Megölte...
Megölte...
Megölte őket...
Gyilkos!
Annabell készült valamit mondani, nyitotta a száját, de pillanatnyi ideje sem volt reagálni, mert az egész testemet átjárta az erőm, majd a kezeimből szó szerint kitört és mindent felborított maga körül. Mindketten tőlem méterekkel arrébb repültek. Annabell a fejét fogta, szemei a szobán cikáztak végig újra meg újra, gondolom forgott vele az egész hely.
A haragom és az aggódásom között vacilláltam. Itt a bosszú. Nem garantálhatom magamnak, hogy sikerül bosszút állnom, de megsérteni biztos meg tudnám. Viszont közben valahol a többiek is próbálnak életben maradni.
Több embert nem veszíthetek el...
Egyből felvettem a nyúlcipőt és minden erőmmel kifutottam a folyosóra.
A szörnyek eltűntek, nagy eséllyel Stevennél vannak. Nem hagyhatom!
Szaladtam, amerre csak láttam. A hangok és a csata zaját követtem, de mindenhol és sehol sem hallottam. Csenget a fülem. Muszáj megtalálnom őket. Muszáj... Nem halhatnak meg.
Egy hosszú folyosón mentem végig, amikor a túloldalról megjelent Annabell. Megfordultam a sarkamon, de ott Nicholas állt. Sarokba lettem szorítva.
—Ebben a kastélyban születtem. Itt nőttem fel, itt éltem egész életemben. Pontosan tudok minden titkos átjáróról, maga a helyet pedig úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Egyetlen menekülő utam volt.
A mellettem lévő ajtót kicsaptam és berohantam. Egy könyvtárba kerültem. Vagyis... A könyvtárba. Mindent beleptek a tekercsek és a könyvek. A szekrények a plafonig értek, de nem csak egyenesen, hanem más alakokban is voltak. A faszekrény mintha gumiból lenne, úgy hajlott mindenféle, akár a fának az ágai. Tátott szájjal, bambán bámultam volna a néha magától megmozduló könyveket, ha nem lennének a nyomomban.
—A könyvtárban akarsz elbújni? Vedd már észre, hogy innen nincs kiút!
A sorok között, mint egy labirintusban settenkedtem. Igyekeztem minél előbb úgy helyezkedni, hogy kikerüljem őket, és onnan tudjam folytatni a menekülést.
Csak Annabellnek ne legyen igaza a szörnyekkel és Peterékkel kapcsolatban...
A fal mellé értem, a térdemet behajlítva figyeltem a két embert, amikor is egy csalogató suttogás hívogatott engem. Múltkor is előnyömre vált, ebben reménykedtem most is. Követtem a hangot, az ujjaimat a kőfalon húztam végig, amikor belenyúltam valamilyen mintába.
—Ez segít neked. Érintsd meg az erőddel! A szíveddel!—suttogta a fejemben.
Azt tettem, amit kért. Végigfutattam az ujjaimat a vésetésben, ami egy sárkányt ábrázolt, csak úgy, mint a határnál, ami elválasztotta ezt a világot Nihilandtől.
Nem értettem pontosan, mire gondolt a hang, hogyan is tudnám a szívemmel megérinteni, így hát az ujjaim hegyén előhoztam a kék fényt és ott tartottam őket. Ahogy tovább néztem, a sárkányról Dramor jutott eszembe, és a hiánya kis görcsöt okozott az eddig is feszült testemben. A szívem hevesebben vert, ha elképzeltem a sárkányt a közelemben. Ha itt lenne most velem...
Az ábrán lévő lény szemei felvillantak, majd pont olyan magasságban, mint én, ketté nyílt a fal.
Remélem valami fegyver lesz ott, amivel meg tudom állítani Annabellt...
—Ez meg..?—léptem be gyorsan, amint átfértem.—Egy könyv mivel segít?
Semmi hasznavehető nem volt a kis teremben, egyedül egy bőrkötésű könyv, ami mindenféle színben megcsillant a gyertya lángjára. Az a gyertya pedig... A lángja hófehér színben világított, a viasz nem olvadt. Közelebb léptem, elbújtam a résben, nehogy meglássanak.
—Mit kéne kezdenem vele?—kérdeztem a hangtól, de az eltűnt.
A gyertya lángja melegítette a hűvös testemet, ahogy a könyvhöz hozzáértem, fura módon az is kellemesen meleg volt. Kinyitottam, hátha valamilyen tippeket találok benne, de üres volt. Se egy cím, se egy szó vagy mondat. Szó szerint semmi.
Annabell beszéde egyre közelebbről hallatszódott, ami miatt pánikba estem.
—Segíts kérlek! Ez csak egy üres könyv, nem tudok vele mit kezdeni. Talán vágjam hozzá?—forgattam meg a szememet idegesen.
Megjelent a fejemben a gondolat, hogy lehet ez is olyan varázskönyv, mint amit én is találtam anno, de nincs se nálam, se itt semmilyen íróeszköz. Dramor születésével minden elrejtett dolgom visszatért, és azok éppen a faházban vannak az erdőben.
Az ajkamat berágva lapozgattam, hátha találok benne valamilyen titkos, rejtett üzenetet.
Az egyik oldal szélével megvágtam az ujjamat, amiből egyből kibuggyant a vér és a könyvre cseppent. Az beszívta, majd felcsillant a helyén, mintha elemezte volna. A lapok egyre fényesebbek lettek és természetellenesen vonzottak engem. Mint egy mágnes, képtelen voltam elszakadni. A tenyeremet rá helyeztem, nem tudtam ellenkezni. Viszont, amikor a kezeim kék csillogós porszemekké változtak, amit a könyv beszívott, akkor a szemeim kikerekedtek és próbáltam ellenállni, de túl késő volt.
A varázskönyv magába szippantott.