A Másvilág titkai

Epilógus

Vége van.
Befejeződött.
A hónapokon át tartó felkészülésnek ez lett az eredménye. Győzelem.

A hűvös szellő, mely a csontokig hatolt, eltűnt. Az emberek fáradtan cammogtak. Kimerültek, még mindig nem heverték ki a harcot. A lábukkal odébb rúgták a mozdulatlanul heverő arctalanokat, majd a vastag bundájukat megmarkolva összébb húzták magukon, hisz a szélcsend ellenére rettenetesen hideg volt.
Mindannyian egy irányba haladtak. A Monerist palota felé.
Néhányan köhögve összeroskadtak, megállásra kényszerülve. Egyesek sokkos állapotokból kijózanodva sírásba menekültek. Családtagok, szeretők, barátok, ismerősök. Mindenki elveszített valakit. Nem csak szörnyek haltak meg tegnap. Szerettek is.
A tömeg egyenletes csoszogása és szuszogása volt az egyetlen, amit hallani lehetett. Nem beszélgettek, nem volt miről. A gondolataikba temetkeztek és reménykedtek, hogy megérte ilyen áldozatot hozni.
Megérte-e harcolni egy újabb Moneristért. Megérte-e számukra fontos személyeket elveszíteni, csakhogy más valaki üljön a trónon.

A kastély falai kongtak az ürességtől. Steven Trobilen ideges léptekkel kutatott Dorothy Westrom után. Igyekezett nem visszaemlékezni azokra az időkre, amikor Serafine-nel karöltve sétáltak ugyan itt. Folyosóról folyosóra járt, közben az összes szobába és terembe benézett. Minden üres volt.
Az egyik hálóterem ajtaját határozott rántással kinyitotta, immár ugyan azzal a mozdulattal. Szemeivel végigpásztázta a hatalmas szobát, majd készült sóhajtva távozni, amikor is megpillantotta az ismerős szőke hajkoronát.
Dorothy a saroknál állt, a tölgyfából készült dolgozóasztalon lévő tőrre szegezte a tekintetét. Ujjaival megérintette a pengét, aztán végighúzta az egyik ujját. A fegyver éles volt, felsértette a bőrét, amiből kicsordult a vére. Elhúzta a kezét, majd figyelte, ahogyan végigfolyik az ujjbegyétől kezdve a tenyeréig. Az alsó ajkába harapva ökölbe szorította a kezét, ezzel a földre cseppentve a vörös vérét.
—Dorothy—szólt lágyan Steven. Belépett a szobába, az ajtót maga mögött halk kattanással csukta be. Közelebb ment hozzá. Barna szemei nyugtatóan csillogtak a nő szürke, könnytől ázottjaiba.—Mégis mit csinálsz?
—Ez az ő hálóterme volt. Ez az ő tőre. Itt töltötte azokat az éjszakákat, amikről én azt hittem, ételt keres nekünk.—Keserűen elmosolyodott.—Tudod, mindig ínycsiklandó finomságokat hozott. Figyelt, hogy ne sokat, ne is túl jót adjon. Gyanús lett volna, ha mindig tökéletes, az olyan szegények számára, mint mi, elérhetetlennek tűnő ételeket falatoztunk volna. Azt mondta, hogy lopta őket. Beszökött a házakba, piacokba, és elvitt mindent, amit csak tudott. Ki tudja, lehet tényleg ellopta Annabelltől. Egész életemben rendszeresen idejárt. Amikor nagyobbak lettünk és közölte, hogy talált egy biztonságos helyet, ahol aggodalom nélkül élhetünk... Amikor megismertünk titeket. Nekem annyira valóságosnak tűnt.—Kibuggyant az egyik könnycsepp és a piros arcán nedves csíkot hagyott maga után.—Voltak nagyon homályos emlékeim az anyámról, sajnos mint kiderült, az csak egy dajka volt, aki később betegségben meghalt. Viszont, amikor hozzátok kerültünk, úgy éreztem... úgy éreztem, otthon vagyok. Nicky és én. A két árva végre megtalálta a családját. Azt hittem, ő is olyan boldog, mint én. Azt hittem, ő is ugyan úgy látja, mint én. Egy hazugság volt az egész. Egész életemben eltitkolta az igazat. Tudta, hogy kik voltak a szüleink. Tudta, hogy itt is élhetnék. Tudta, hogy...
—Csak meg akart védeni. Mindentől, ami az anyádhoz köthető. Szeretett téged.
Dorothy cinikusan elmosolyodott és letörölte az újabb könnyeit.
—Ebben nem kételkedem. Viszont abban igen, hogy valóban jó ember-e. Tizenhét éven át csak azt hajtogattam magamnak, hogy Nicky azért van olyan ritkán abban az apró kunyhóban, amit az otthonunknak neveztünk, mert napról napra próbál életben tartani minket. Mert tiszta lelkű, és ahelyett, hogy eladott volna valakinek a piacon - mint ahogy más szegény család tette végső elkeseredettségükben -, inkább az életet kockáztatva lopkodott. De ehelyett Annabell képezte ki. Egy hazudozó kém lett belőle, aki mindenkit elárult. Még engem is.
—Dorothy...—nyúlt érte, de a nő hátrébb lépve folytatta.
—A fejemben tudom, hogy nem szándékosan bántott meg engem, viszont a szívemben ezt nem így érzem.—Felnézett és remegő hangon beszélt tovább.—Bolondnak érzem magamat. A saját bátyám hátba szúrt, és most azt sem tudom, hol van. Emellett...—nyelt egyet.—Mindezek ellenére szeretném, ha itt lenne. Ha mellettem lenne és megbeszélnénk. Haragszom rá, de közben meg is értem. Lehet, ha nem engedelmeskedett volna, akkor Annabell megölt volna. Lehet, kényszerítette. Biztos valami ilyesmi történhetett. Ő nem lehet ilyen...—Azzal sírásban tört ki. Steven a vállainál fogva magához húzta, majd a kócos, koszos haját simogatva vigasztalta.—Nem lehet ilyen... Nem tehette ezt... Biztos történt valami más...—hajtogatott ehhez hasonlókat.
—Sajnálom, Dorothy!—suttogta, mikor a bánata elhalkult.—Meg fogjuk találni. Nem fogjuk ezt annyiban hagyni. Megkeressük és elkapjuk, megígérem.
Steven ritkán tesz ígéretet. Olyat ígér, amit biztosan be fog tartani. Nem dobálózik kegyes hazugságokkal, komolyan gondolja őket.
Egyetértett Dorothy-val. Ő is egy családnak érezte ezt a csapatot. Elvesztettek pár embert, de csakúgy, mint a családban, közösen át fogják vészelni.
—Azt javaslom—szólalt meg egy idő után—, fürödj meg, öltözz fel egy szép ruhába és menj a királyi hálóterembe! Nagy nap a mai.
—Igaz. Gonoszság tőlem ilyenkor szomorúnak lenni.
Szipogva rendezte a vonásait, majd hátat fordított.
—Érezni sosem bűn. Hagynod kell, hogy kitörjenek az érzéseid, különben belülről emésztenek fel.
—Megjegyeztem.
Steven rámosolygott a lányra, aztán összecsapta a tenyerét.
—Akkor a nagyteremben találkozunk.
—Pontosan—válaszolta, aztán eltűnt a fürdőben.
Steven Trobilen a következő cél felé vette az irányt. Most már sokkal határozottabban haladt a következő helyhez. Ez sokkal inkább hasonlított egy dolgozószobához, mint hálószobához. Könyvespolcok mind két falnál és hatalmas dolgozósarok. Az apró ágy a sarokban hevert, szintén könyvekkel tele.
—Peter!—köszöntötte barátját, aki a fejét fogva olvasta a tekercseket. Amint meghallotta Steven hangját, felpattant és felé fordult.—Látom, máris a papírokba temetkeztél.
A férfi erre a barna hajába túrt.
—Sosem lehet túl hamar elkezdeni, nem igaz?—tette fel a költői kérdést kínosan kuncogva, majd a mosolya egyből eltűnt, amint meghallotta a kérdést.
—George Zimarindről valami hír?
—Megtaláltam.—Steven várta a folytatást, de az nehezen akart jönni. Peter a földre szegezte a tekintetét. Felesleges volt kertelni, üres szavakkal húzni az időt. Egyenesen közölte.—Meghalt. Sikerült magára vonnia a figyelmet, csak ez a halálával járt.
Steven összeszorította az ajkait.
—Azt hittük ő árult el minket. A halálba küldtük, miközben nem is tett semmit.
Idegesen le akarta vezetni a dühét valamiben, vagy sokkal inkább egy valakin, de Peter megállította. Megfogta a karját. Ezúttal őt kellett megvigasztalni.
—Legalább már a családjával van. Mondhatjuk ezt hősi halálnak is. Amióta meghalt a családja, erre várt. Várta azt a méltó halált, ami elég lesz, hogy a szeretteihez kerülhessen. Már jobb helyen van. Ez jusson eszedbe!
—Ma muszáj innom—jelentette ki.—Remélem Annabell nem fogyasztotta el az összes alkoholt, ami a palotában van.
Peter ravaszul elmosolyodott. Hátat fordított, majd az egyik tekercset felkapva végigfutatta a tekintetét a betűkön, aztán széles vigyorral beszélni kezdett.
—Szerencsére mindenről van feljegyzés. Annabell jó nagy mennyiséggel fogyasztotta a pincéből a minőségi borokat, így figyelt is rá, hogy a birodalom legjobb helyeiről szállítsanak utánpótlást. Csodálni fogom, ha ma este megtaláljuk az ágyainkat.
Mindketten felnevettek. Jó érzés volt először úgy nevetni, hogy a háttérben nincs semmilyen feszültség vagy félelem a jövőre nézve. Végre biztonságban vannak.