A Másvilág titkai

8.rész

Óráknak tűnő percekig vártam, hogy felbukkanjon az ismerős hajzuhatag. Szenvedésem közben próbáltam kitapintani a fájdalmam fő pontját, de mintha az folyton elmozdulna. A mellkasom egyik oldala után átmegy a másikra, szinte megbénítva a karomat.
Amikor végre meglátom Anya körvonalait, hangosan felsóhajtok. Lassan lépked, kezében papírok tömkelege, amiket kezében rendezget. Mosolyogva pillant fel, de amint meglátja gyötrelmes arcomat, egyből sietni kezd. Meg se próbálja kinyitni az autót, hiszen tisztában van, hogyan is jutottam be.
A papírokat hátradobja, nem is törődik a fontosabbnál értékesebb iratok tönkretétele miatt.
Felém fordul, aztán összepréselt ajkakkal igyekszik rájönni mi is történik velem.
Kezeimmel körülöleltem magamat, behunyt szemeimet lassan nyitottam ki, hogy segítséget kérjek.
— Jól van, lélegezz! — mondta, majd megfogta a kezemet biztatásként. — Figyelj a hangomra. Magadnak kell legyőznöd ezt a... valamit. Te tudod egyedül megszüntetni, de hiszek benned! Menni fog!
— De nagyon fáj — könnyesedett be a szemem. Képtelen vagyok bármit is tenni.
— Csak vegyél egy mély levegőt és hallgasd a hangom! — Azt tettem, amit mond. — Koncentrálj! Az erődet próbáld a fájdalomnak a helyére irányítani.
— Próbálom, de nem megy. Nincs konkrét helye.
— Nem kell egy adott hely, elég ha csak a mellkasodra fókuszálsz. Menni fog, bízz bennem! Képes vagy rá, én hiszek benned — biztatott, miközben óvatosan szorította a kezemet.
Minden tőlem telhetőt megtettem, de nem akart múlni. Ez a valami belülről nyomja össze a szívemet. Már épp akartam kinyögni valamit, amikor hirtelen jobban lettem. Nem egyből, de már sokkal könnyebben elviseltem azt. A szorító, képzeletbeli kéz feladta a kínzásomat, és nyugovóra tért. Remélem most már örökre.
Anyára néztem és elmosolyodtam, ezzel jelezve állapotomat. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, aztán ő is visszamosolygott. Még egy darabig néztük egymást, hátha történik valami, de aztán visszafordult, elindította a kocsit és kihajtott a parkolóból.
Az ablakon néztem kifelé, de a csöndben a gondolataim újra életre keltek. Az előbb... majdnem... mégis mi volt ez? Halál közeli élmény volt. A testem még mindig remeg a félelemtől. Azt hittem, meg fogok halni. Ez volt a bosszú, amiért olyan csúnyán bántam Emilyvel. Nyeltem egyet, de máris éreztem a gombócot a torkomnál. Könnyeimet visszatartva néztem tovább a házakat, de a vezető ülésnél ülő anyám túlságosan jól ismer.
— Akarsz beszélni erről? Vagy Emilyről?
Semmi tolakodó nem volt benne, csupán a kedvesség és az aggódás.
Akarok-e beszélni róla? Én sem tudom. El szeretném mondani, de egyben nem akarom rátenni a terheimet. Ez az elmúlt két nap maga a pokol, rosszabb már nem is lehetne. Annyi minden történt, annyi minden megváltozott bennem. Miután használtam a varázserőmet, azután kezdett el fájni a mellkasom, de akkor mégis hogyan tudtam eltűntetni? Vagy csak a lelkiismeretem tette ezt? Anyának is sok gondja van az eltitkolt húga felbukkanása miatt. Nem kéne még több gonddal terhelnem.
— Nem akarok ezzel még nagyobb gondot okozni neked. Van neked elég bajod, nem kell még ezeken a pitiáner dolgokon is rágódnod — vallottam be és felé fordultam. Legalább a családban ne legyen titkolózás a részemről. Vagyis olyan sok titok.
— Ugye csak szórakozol velem? — Egy pillanatra rám nézett, de egyből visszatért az útra. — A legjobb barátnődről és valamilyen borzalmas fájdalomról van szó, amit egy semmiségnek nevezel, utána meg közlöd, hogy nem akarsz ezzel gondot okozni. Kicsim... A te gondjaid számomra igen is nagyon fontosak. — A teljes testével felém fordult, mivel egy piros lámpa megállított minket. — Nem akarok csak a jó napjaidban melletted lenni. A rossz dolgokat is veled együtt akarom megélni. Sosem hagylak el, csak mert a padlón vagy és nem akarsz segítséget. Pedig én segítek és a támaszod leszek, jóban és rosszban is. Nem vagyok a barátnőd, tudom. De helyette az anyád vagyok, aki jobban ismer mindenkinél. Ezt ne feledd!
Nagyon meghatottak a szavai. Boldogság jár át, amiért ezt mondta és itt van mellettem, mégis hirtelen elöntenek a sötét gondolatok, miszerint ő is képes olyan könnyedén elengedni, ahogy Emily tette.
Borzasztóan érzem magam, amiért ilyenek jutnak az eszembe. Egyből elkergetem ezeket és hálásan megköszöntem a törődését.
— Nem mondtam el neki, miért is megyünk el, ő meg pont ezt nem értette, így nagyot csalódott bennem. Mondanám, hogy erre számítottam, de nem. Naiv reménnyel azt hittem meg fogja érteni. De mégis elvesztettem... Az egyetlen barátomat... — mondtam az előttem lévő ablaknak, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.
— Jaj, Bella, ne aggódj miatta! Ha nem tudta megérteni a helyzetedet, akkor lehet nem is volt igazi barát. Még fiatal vagy. Biztos eljön az, aki mindig ott lesz melletted, még akkor is, amikor valami baj van — vigasztalt.
— Senki se lehet mellettem — néztem újra rá, miután megkeményítettem az arcomat. — Amíg titkolom kell előlük az erőmet, addig sosem tudnak a rossz napjaimban itt lenni, hiszen az esetek többségében pont emiatt vagyok "padlón" — mutattam idéző jeleket. Jól látja, félig tényleg szomorú vagyok, de ez csak átmeneti. Nem fogok és nem akarok gyengének tűnni.
— Most talán igen, lehet örökké titkolnod kell, mégis előfordulhat, hogy egyszer eljön az a valaki, aki tudni fog rólad mindent, vagy te fogod beavatni őt ebbe. Ezeket nem tudhatom előre, de abban biztos vagyok, nem fogsz egyedül maradni.