Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

85. Fejezet

*Harry szemszöge*

A tüdőmbe jutó levegőnek mély moraja eltörpülni látszott a Kedvesem csábos ajkai közül származó boldog szavak dominanciája mellett, viszont füleimet képtelen voltam története után hegyezni. A bőrömben húzódó idegvégződések kelletlenül zsibongtak a nyelvemen ülő szavaknak tömegétől, ám a kifejezések megfékezése nyomán a lehető legerősebben haraptam alsó ajkamnak belső felét. Húsomon sebek ejtetődtek éles fogaim alatt, mégsem törekedtem túlságosan kimagasló figyelmet fordítani saját egyénemnek kínzására, hiszen annál súlyosabb gondokkal küzdöttem. Lelkemnek fájdalmán semmiféle gyógyszer nem óhajtott enyhíteni, ezzel szemben annak maró körmei által fejemben megsokasodtak a negatív gondolatok legyőzhetetlenül felvérteződő katonái. Ujjaim a kormánykerékben megkapaszkodva doboltak az elmémben keletkező dallamra, melynek sem költőjéről, sem címéről nem állt birtokomban semmiféle bővebb információ. Bőröm alól öklömnek fehéres domborulatai szemmel láthatóan kirajzolódtak, szilárd alapokra helyezve a tényt, feszengtem.

Smaragd íriszeim a kövesútra meredtek, szinte pislogást sem vétve, míg az előttünk haladó járműveket kémleltem. A fekete bukósisak védelmét élvező férfi bőrholmijában ücsörgött motorján, készülve még idejében átcsúszni a zöld lámpa engedélye alatt. Mintha pusztán érezte volna, tekintet szegeződött hátára, eligazította magán dzsekijének gallérját, de továbbra is előre nézett. Szerelmemnek lágy hangja szüntelenül fel-felzendült az autó légterében, elmesélve számomra ama eseményeket, melyeket az esküvő során kihagyhattam. Szívem szerint hallgattam volna minden mondatra, amikkel megtisztelt, viszont erő nem rejlett bennem gondolataimnak háttérbe szorításához. A lelkemen ücsörgő súllyal való megbirkózás másodpercről-másodpercre egyre csak nehezebbnek ígérkezett, engem egészen a földig taszítva. Képtelen lettem volna megválaszolni, mégis hogyan voltam képes huszonhét évet kitaposni magam mögött efféle sötétség keretezésében, hiszen e feladat olykor Feleségem jelenlétében is meglepően terhesnek bizonyult.

- Mackó, merre jársz? - a váratlan kérdés izmaim megrendítéséről gondoskodott.

- Tessék? - bal vállam irányába sandítva mértem fel az érdeklődő vonásokat.

- Egyetlen szót sem szóltál, mióta elköszöntünk Nana-tól az udvaron. - emlékeztetett, kezét aggodalmasan simítva fel felé eső combomra. - Min jár a szép kis eszed? - ujjai sebtében megszorították az érintett területet.

- Beszélhetek veled, mint férj a feleséggel? - ismét az útra meredve szedtem össze bátorságomnak elpattanó szilánkjait.

- Persze, Életem. Mindig. - ugyan arcát már nem láttam, ellenben tisztában voltam bólintásának tényével.

- Mielőtt belekezdenék a mondandómba... - mély sóhajom aggodalmat csiholt fel Múzsám lelkében, végül is ujjainak megrendüléséből erre következtettem. - Ez nagyban befolyásolhatja a rendet, amiben nap, mint nap élünk, azt, ahogyan a gyermekünket neveljük, ahogyan a kettőnk kapcsolatának romantikáját ápoljuk... mindenre bélyeget tehet, ezért megértem, ha elveted az ötletet. - röpke momentum erejéig sandítottam a zöldes szempárra, mi számtalan kérdést sugárzott. - Nana szomorú egyedül, látom rajta. Akárhány alkalommal megyünk el, ő úgy húz magához, mintha az a legutolsó ölelésünk volna. - ismertettem vele a körülményeket. - Sokat fogyott, alig van valami a hűtőjében, és kezdte elhanyagolni magát. Mint unokája, tudom, hogy baj van. Érzem, Daeni. - fejemet elkeseredetten csóváltam meg.

- Mit szeretnél tenni, Kicsim? - megértően szeretgette lábamat, öltönynadrágomon át érintve a felületet.

- Sosem élt egyedül. A szülői házból egyenesen a Nagyapával költözött ki, majd, mikor megözvegyült, rákényszerült a magányra. - éreztem, szemeim elködösödtek, ezért sűrűn pislogva tisztítottam ki látásomat. - Nincs, aki jóéjszakát kívánjon neki, aki megkérdezze, nem éhes-e, vagy csak... akinek elmesélhetne valamit. Te is tudod, olykor csak annyit mondok neked, dörög az ég, ami annyira semmitmondó, mégis lényeges interakció két ember között. Sőt, a néma csend is nyugtató tud lenni, ha érzed valaki közelségét a házban, aki megteremti az otthon melegét. - magyarázkodtam. - Szeretném, ha velünk élne vagy a mi saját, vagy az ő házában, az már csak a kisebbik tényező.