Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

3. fejezet

Azon lebuj szűkös falai között, melyet munkahelyemként tarthattam számon, a különféle alkoholok esszenciának keverékéből származó bűz terjengett, noha gyomrom meglepő nyugalommal tolerálta eme - gúnynevükön szólított - illatokat az itt eltöltött több esztendős múltam okán. Kezdeti napjaimon szervezetemben az émelygés éledt fel, mintha egy szüntelenül rázkódó buszon kényszerültem volna eltölteni utazásomnak jelentős hányadát, azonban manapság pusztán szokványos impulzusoknak véltem minden rám ömlő szeszes ital hűvösségét. A mennyezethez egészen közel elhelyezkedő hangszórókból halk melódiák kívánták szórakoztatni a bár vendégeit, amily társalgások gyakorta tompítottak a dalok monoton zaján.

Barna íriszeimmel céltalanul tekintettem el a méretes ablakok irányába, amily munkatársnőm révén kitárt nyílászárók szabad utat biztosítottak a külvilágból származó friss oxigén előtt, aránylag kiszellőztetve az épület fülledt levegővel átitatott bel terét. Kilencórai tájban a mennybolt királyaként elhíresült égitest halovány fényességgel ajándékozta meg London városát, kvázi hátborzongató alakokként tüntetve fel az ajtó előtt ácsorgó fiatal személyeket. Mutató-, s középső ujjaik közé határozottan szorították be a szál cigarettákat, hófehér füsttel fűszerezve meg az esti légkör szennyezettségét.

Velük ellentétben én a magas pult mögött ácsorogva szándékoztam kiszolgálni az éppen előttem megállapodó idősebb férfit, kinek tenyerei az említett bútordarabban erősen megkapaszkodva iparkodtak segédkezni mázsásnak vélt testsúlya megtartásában. Lábai gyaníthatóan minden századmásodperccel egyre csak közelebb értek ama momentumhoz, melynek keretében a megfutamodás zászlajának lengetésével ügyfelem a csempeburkolat martalékává kényszerült válni gyengeségében. A barna hajszínbe tolakodó őszes szálak megtépázott madárfészket alkottak a teltebb fejtetőn, elárulva, mily számtalanszor is szántottak át ujjak a tincsek sokaságán. Kezeim vakon tévedtek derekamnak tájékára, ahol sebtében erősítettem meg sötétzöld köténykémnek szalagjait, meggátolva az anyag lejjebb vándorlását csípőm irányába. A ruhadarabra munkahelyemnek emblémáját hímezték szürke árnyalatú cérnával, azonban a textíliát egy-két világosabb folt tarkította a korábban azt bepiszkító italokból kifolyólag.

- Még egy kört, Kedves! - követelőzött a férfi csaknem kivehetetlen szavakat formálva lefelé konyuló ajkaival.

- Nem gondolja, hogy túl sok lesz? - intéztem felé hamiskás aggodalmat rejtő kérdésemet.

- Még egy kört, Kedves! - ismételte meg kérését, mintha csupán eme egyetlen mondat megalkotásához tartogatott volna magában elegendő energiát.

- Menjen haza! - javasoltam, túlkiabálva a bennünket körbelengő zenét.

- Még egy kört, Kedves! - szajkózta változatlan óhaját.

- Nézze! - egyik könyökömmel feltámaszkodtam a bútordarab tetejére, igyekezve némiképp közelebb kerülni a hatvanas éveinek elejébe belekóstoló egyénhez. - Több mint hét felest lehúzott már az elmúlt két órában, én többé nem fogom kiszolgálni Magát az este folyamán, ahogyan kolléganőm sem. - bizonygattam. - Reményeim szerint várják Önt otthon. Tegyen szívességet a szeretteinek, és menjen haza! - csaknem könyörögtem.

Elnyílt ajkai, mintha csak háztetők cserepeit testesítették volna meg, oly szárazság gyötörte a keskeny párnákat. A szájából származó élénk bűz különféle alkoholoknak összességéből eredően jutott be szaglószervem járataiba, amily kelletlen buké megszimatolásakor észrevétlenül hátrahőköltem. Egyik kezemet diszkréten emeltem orrom elé, enyhítve szenvedésemnek mértékén. A férfi lassú mozdulatsorokat követve bólogatott, némán felelve imént elhangzott kérésemre. Egy kísérleti fázisra ítélt robot bőrébe bújva vett száznyolcvan fokos fordulatot darabos mozzanatokban, máris úgy határozott, szavaimat megfogadva hagyja el a bár területét. Íriszeim néhány másodperc erejéig még végigkísérték bizonytalan lépéseit, mielőtt egy női hang szólalkozott fel mellettem.