Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

36. Fejezet

Mintha fejemet két egymásnak ütött cintányér közé szorították volna, oly zavartság áldozatává váltam, rögvest miután kikecmeregtem álmaimnak földjéről. Akarva sem lettem volna képes megmondani, miféle képeket láttam magam előtt lehunyt szemhéjaimnak vásznán, mégis rossz kedélyállapot jellemzett ébren eltöltött óráimban. A falon díszelgő óra szűnni nem akaró kattogása csaknem az őrületbe kergetett, noha elegendő erőt nem tartogattam magamban a meneküléshez. Tompa morranás szakadt fel torkomból, míg oldalamról egyenesen hátamra fordultam a mennyezet megszemlélésének érdekében. A hófehér boltozaton egy pókocska kívánt megpihenni, ahogy közvetlenül arcommal azonos szögben időzött. Amennyiben nem jellemzett volna fáradtság, már pánik tört volna rám az állatka látványától, viszont most figyelmen kívül hagytam őt. Ujjaim remegtek, akár a kocsonya, míg dús fürtjeim közé szántottam bágyadtan.

Óvatosan kémleltem körbe környezetemet, azonban Angyalomnak puszta nyomára sem leltem. Mielőtt elaludtam szeretően ölelő karjai között, még egy gyengéd dallamok tarkította altatót énekelgetett nekem, mi vélhetően gyereknevelési szokásaiból fakadt. A lágy melódiát azóta is hallottam füleimben, amint erős koncentrációba kezdtem. Csalódottságot éreztem minden porcikámban, ugyanis abban reménykedtem, testének melegében úszva kelhetek majd fel, ám eme vágyam a feledés homályába merült. Hallószerveimet váratlanul felzendülő csipogás moraja zavarta meg, ekkor rögvest tudtam, telefonom értesített egy új üzenet érkeztéről. Nem haboztam tovább a várakozással, máris vakon kezdtem tapogatózni az éjjeliszekrényen fellelhető sok-sok holmi között. Kezem számtalan dolgot a földig taszított keresgélésemben, mígnem ujjaim megkaparintották a készüléket. Szemeim oly sebesen igyekeztek a képernyőre pillantani, mint talán még sohasem, ezáltal Kedvesem nevét rögvest megpillantottam. Ajkaimra mosoly kúszott, mielőtt üzenetének elolvasása felé mutattam hajlandóságot. A szavakat Szerelmem mámorítóan érdes hangján szólaltattam meg képzeletemben.

"Remélem, nem ébresztettelek fel, Cica. Gyógyulj meg minél hamarabb, mert szükségem van az én életerős Múzsámra! Szeretlek. -H"

Szemeimbe könnyek gyűltek annak tudatára, mily szerencsés is voltam, amiért a világ legjobb emberének csodálatos szívét tudhattam magaménak. Képtelen lettem volna megfogalmazni, milyen áldottnak éreztem magam, hiszen amíg Ő velem volt, baj nem érhetett. Készültem válaszommal megilletni Harry-t, ám édesanyám idejekorán tette be lábát a helyiség küszöbén, megelőzve felébresztésemet. Öltözete hanyagnak volt nevezhető, mint mindig, amióta apám a börtönben ült. Tincsei egy egyszerű kontyba voltak tömörítve nyakszirtjének magasságában. Eme hajviselet felettébb öregített eredeti életkorán, mintha nem édesanyám, hanem nagymamám hírében állt volna. Eres kezét felsimította az ajtó félfájára, ahogy intenzívebben bekukucskált a helyiségbe. Amint megbizonyosodott arról, ébren töltöttem el e perceket, egy aggodalmas mosoly kúszott ajkaira. Szemeiben a szeretet lángja csillogott.

- Hogy vagy, Édesem? - érdeklődött, reménykedve a pozitív válaszban.

- Már jobban. - bólintottam. - Bár a fejem majd szét robban. - tájékoztattam.

- Kérsz valamilyen fájdalomcsillapítót? - ujjával a konyha irányába sandított, jelezve, a gyógyszerek ama helyiségben kerültek eltárolásra.

- Nem. - motyogtam. - Harry mikor ment el? - szegeztem neki a kérdést.

- Nem sokkal azután, hogy elaludtál, Szívem. - oldalával a nyílászáró magas keretének dőlt.

- És mennyit aludtam? - folytattam a faggatózást.

- Több, mint négy órát. - tekintetével az ablakon túlra meredt, mintha nem lett volna itt gondolataiban.