Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

43. Fejezet

Alsó ajkamat enyhe idegesség révén szívtam be frissen megtisztított fogsoraim közé, amint a lakás belsejében a csengő fülsüketítő ricsaja tolakodott be, megzavarva ama meghitt csendet, mit az állapotosságomról szolgáló pozitív hírek eredményeztek. Szerelmem se perc alatt feltápászkodott a kanapéról, ám mindenek előtt egy szerető búcsúcsókkal lepte meg éhező rubinjaimat, hatalmas tenyerét napjainkban még lapos hasamon marasztalva. A szemei alatt egészen egy fél órával ezelőttig sorakozó könnyeket sietősen itatta fel nyirkos bőréről, hogy mielőbb beengedhesse odakint várakozó kislányát. Nehéz léptei megindították őt a folyosó irányába, ezáltal fejemmel finoman tekintettem felé, elsandítva vállam felett. Kedvesem oly szapora mozdulatokat produkált, máris kikecmergett látóteremből, ezáltal egyedül maradtam a momentán még puritánul időző ezüstfenyővel. Annak magasságát, s dússágát is épp megfelelőnek véltem, ezáltal kizárólag néhány díszt óhajtottam ráaggatni a tökéletes kép megteremtéséhez. A dohányzóasztal tetején megpihenő terhességi teszt váratlanul elém táruló látványától szívem méretes dobbanásokat végzett bordacsontjaim között, csaknem kitörve szorító ketrecéből.

- Szia, Életem! Sziasztok! - az Adonisz reszelős hangja mérhetetlen boldogságot rejtett.

- Apuci! - ugyan egyikük arcát sem vehettem szemügyre, Maggie sugárzó kacaja mégis széles mosolyról árulkodott. - Hiányoztál. - állította megingathatatlan tényként.

- Te is nekem, Gyönyörűm. Mindennél jobban. - amint füleimet cuppanós pusziknak harsány melódiája simogatta meg, csendes nevetést engedtem szabadjára a négy fal nyugalmában. - Milyen volt az út, Isaac? - intézte kérdését a férfi felé.

- Egy kicsi forgalmi dugó, a szokásos. De szerencsére nem mondtam volna csúszósnak az aszfaltot. Alig latyakos. - míg hétköznapi párbeszédüket hallgattam, a heverő elhagyásáról gondoskodtam.

Tenyereimet letámasztva magam mellett egyenesedtem fel, ekkor némi feszültséget éreztem gyomromban annak tudatától, el kellett nyernem a kis Hercegnő kegyeit, amennyiben ma vele szándékoztam egy ágyban aludni. Én nem óhajtottam túl nagy léptekben haladni a pusztán másfél hónapja tartó ismeretségünk okán, Harry mégsem adott kezembe más választást. Azt kellett tennem, amit mondott, hiszen Ő volt az, ki kislányát, s igényeit mindennél jobban ismerte. Tenyeremet momentán még várandóságomról méreteiben egyáltalán nem árulkodó hasamra simítottam, mielőtt megközelítettem volna az odakint vesztegelő társaságot. Halk eszmecseréjük füleimet ingerelte, noha szavaik meghatározását illetően lehetetlen feladatnak néztem elébe. Mihelyst lábamat kitettem a folyosó légterébe, egy diszkrét mosolyba botlottam a csöppség nagypapájának képében.

- Sziasztok! - köszöntöttem őket, hagyva, hogy szám felfelé görbüljön.

- Szia, Daenerys! - Isaac készségesen viszonozta gesztusomat.

- Szia, Daenerys! - egy vékony hang keltette fel figyelmemet momentán már álló helyzetben időző édesapjának karjaiból.

A fekete tincsekkel megáldott hibátlan teremtés Szerelmemnek mellkasához préselődött oldalasan, míg aprócska kezeiben egy részemről felettébb ismerősnek vélt tárgyat szorongatott. A különféle vidám színek tarkította pillangó plüssállatot pocakjához ölelte, mintha ama egyetlen dolog létezett volna számára a világon. A kék íriszeit keretező halvány ráncok igazolták, fáradt volt, ekkor nyomban rájöttem, édesapja nélkül akarva sem aludhatott mélyen. Piros bélelt kabátkáját éppen nagypapája akasztotta fel a fogasra, addig Hercegem finom pecsétekkel jutalmazta a csöppség ártatlan arcát, s halántékát.

- Szia, Kicsim! - biztató mosolyomat küldtem felé néhány lassan megkísérelt lépés társaságában. - Adhatok egy puszit neked? - érdeklődtem, félve, esetleg negatívan válaszol majd.