Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

55. Fejezet

- Kérlek, Daeni! - tenyereimet egymásnak illesztve láttam hozzá szánalmas könyörgésemhez.

- A bizalmammal játszol. - fejét hevesen ingatva távolodott közelemből nehéz lépteinek keretében, hátával már csaknem a nehéz nyílászárónak feszülve.

A földszintre átépített hálószoba falai között kizárólag kettőnknek visszafogott összeszólalkozása volt az, mi alapzajt képezett, elkövetelve a csendességtől fényesen csillogó koronáját. Mindaddig, míg kislányunk a televízió előtt lehelyezett kanapén szendergett, felkészülve az esti szunyókáláshoz, mi időnket szántuk nézeteltéréseink elrendezésére, noha a lassan lepergő percek már jóval meghaladhatták a fél órát, mi azóta sem jutottunk egyről a kettőre. Hangunkat a minimumon tartva vitatkoztunk, próbálva pusztán saját meglátásainkat szajkózni, mintha a másik személy álláspontja a nullával azonos értéket képviselte volna. Amennyiben bárki nekem szegezte volna kérdését, képtelen lettem volna megmondani, mégis miféle szavak származtak Szerelmem vékonyan ívelt ajkai közül, oly módon szándékoztam védekezni dühtől terhes hangjának támadása ellen.

A lány kezei remegtek, ahogy egyik tenyere a gyermekünket védelmező hasfalon pihent meg, ellentétben szabad tagjaival, melyekkel rendre szőke fürtjei közé rontott, megtépázva a fénylő szálakat. Alsó ajkát éles fogainak kínzása alá vetette, vörös ínyét úgy csócsálva meg, mint egy gyümölcsnek lédús húsát. Íriszei, amik momentán a márvány külső adottságait magukra öltve forrtak a zöld, s barna tónusok sötét ékében, képesek lettek volna gyilkosságot elkövetni ellenem, oly módú ridegség, egyben harag dúlt bennük. Kedvesem lapockái a hatalmas ajtónál tompították enyhe ütközetét, mikor tőlem való menekülését óhajtotta megejteni, eközben egészen mostanáig pocakján elidőző ujjai a fém kilincsre leltek.

- El szerettem volna mondani, amint hazaérek. Csa...

- Mi gátolt meg abban, hogy még az elindulásod ELŐTT szólj nekem? - belém fojtva mondandómat szegezte nekem a kérdést, eközben egy forró könnycsepp eredt útnak sápadt orcáján.

- Nem akartam benned aggodalmat kelteni, hi...

- Persze, mert mikor Alice megírta azt a rohadt üzenetet, kurva nyugodt voltam. - nevetett fel apatikusan, megingatva fejét. - Nem örültem volna, tényleg nem, viszont nem beszéltelek volna le róla, mert tudom, felnőtt, felelős és érett férfi vagy. - hangja remegett, így torka megköszörülése mellett döntött.

- Megértem a dühödet. - motyogásom során tettem irányába két lépést.

- Dehogy érted meg! - egy mély levegő megkísérlésével szándékozott higgadt maradni. - Te szajkózod mindig, mennyire fontos neked a bizalom, még páros ékszer formájában is kinyilvánítod ezt, viszont TE vagy az, aki az én bizalmammal játszik. - sértettsége egyértelmű alapokra helyeződött halk szipogásával. - Mi értelme az egésznek? - vállát tanácstalanul vonta meg. - Világos, meg akartál óvni az örökös aggodalomtól, ezt értékelem, noha te elmentél egy állandó balesetektől hírhedt autópályán át abba a kollégiumba, ahol el kívántál beszélgetni egy részeges sráccal, aki nem mellesleg többször vert már szarrá embereket. - mutatóujja kocsonyához hasonló remegést produkálva szegeződött rám. - Akármilyen erős, továbbá bátor legyél, így vagy úgy, de bajod eshetett volna. - szemeit összeszorítva préselte ki könnyeinek sokaságát. - Engem nem érdekelt volna semmilyen kifogás, ha a kórház... - képtelen volt tisztességes befejezéssel illetni mondatát, ugyanis hangja elcsuklott, ezáltal én hozzáláttam a kettőnk között kiépült távolság lerombolásához. - Te vagy a mindenem, értsd meg! - tenyerei mögött elrejtőzött arcával, iparkodva visszafogni zokogásának mértékét.

Afféle mély levegővel lakatta jól éhező tüdejét, melynek által nyugalmat kívánt szétoszlatni lelkében, ellenben sajnos cseppet sem járt sikerrel. Sűrű könnyek keretében itatta az egereket, kik a padlószőnyegen át nyelték el a meleg nedűt. Válla rázkódott, ahogy az újonnan szürkére festett nyílászárónál keresett némi támaszt elgyengült testének. Célirányos lépteim elvezettek engem Múzsámhoz, kinek könyökei védelmezte pocakját kívántam megérinteni, azonban az előttem felépülő gát okán tenyereim szívesebben siklottak fel oldalán, megszeretgetve minden porcikáját, mi a saját szekrényemből előhalászott fehér atléta szövete alatt bujkált. Amint bőrömnek melegében részesült, vékony karjai nyakam körül fonódtak össze, a lehető legközelebb esdekelve magához. Tagjaim hátára vándorolva láttak hozzá a terület törődő simogatásához, mindeközben orcáimat a lány ütőerének tájékán helyeztem biztonságba.