Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

67. Fejezet

*Harry szemszöge*

Broderick korához viszonyítva magas testalkata nyomán kényelmesen ücsöröghetett az anyósülésben, kellően elérve a kormány rendeletei által megszabott korlátot. Amennyiben alkalmankénti oldalra sandításaim nem csaltak, idegesen tördelte ujjait ölének menedékében. Feltételezhetően a fejemben képeződő terv volt zaklatottságának hátterében, ámbátor bennem megbízva áldozta át magát akaratomnak ma reggel... végülis, úgy állapítottam meg szavaiból, s testbeszédéből. Én egyik kezemet a sebváltón pihentettem meg egészen azóta, hogy kihajtottam autófeljárómról, miután egy szoros ölelés, továbbá néhány szerelmes csók társaságában elbúcsúztam Életem értelmétől. Kislányunk óvodába viteléat még Daeni öccsének elkísérése előtt megejtettem, noha abban reménykedtem, nem róhattam fel késést a fiú számláján. Ujjaim magabiztosan ölelték közre a volánt, eztán befordultam az iskola méretes parkolójába.

- Tudnod kell, ezt ÉRTED teszem, és nem ellened. - szólaltam meg csendesen, megtörve a feszült légkört. - Amennyiben kényelmetlennek is érzed a helyzetet, nem szándékosan csinálom. - egy üres helyet keresve tolattam be a sávok közé, vállaim felett szüntelenül hátrafordulva.

- Tudom. - kizárólag ennyit mondott.

Egyetlen hangot sem intézve a fiú felé szándékoztam minél könnyebben befarolni a fehér vonalak jelezte parkolóba, ám a mellettem időző piros Peugeot gazdája meglepően amatőr módon végezte el korábban ugyanezen feladatot. A jármű orra ferdén állva sandított felénk, meggátolva, hogy egyszerű folyamatként nyilvánítsam ki tervemnek sikeres elvégzését. Ajkaimat két keskeny vonallá préselve törekedtem gátat állítani a kitörni vágyó szitokszavak előtt, eztán kezeimmel finoman kormányozva haladtam befelé a két méretes kocsi között, akár egy elveszett dominó, attól tartva, feldönti társait. Tüdőm mélyéről nehéz sóhajt engedtem szabadjára, amint a motor leállításával tehettem pontot eme teendő végére is. Lapockámmal ülésemnek dőltem, fejemet hátradöntve nézve szembe a világos kárpitmennyezettel.

- Szeretlek, ezért lépem ezt meg. - váratlan vallomásom természetesen csúszott ki ajkaim közül.

- Nagyon jó bátyám vagy, még átvitt értelemben is. - szavai szívemet megdobogtatták, továbbá rubinjaimat felfelé görbítették.

- Köszönöm, Pajti. - tenyerem szőke hullámaira nehezülve simogatták meg feje búbját, mi sapkájának hiányát szenvedte el.

- Pont ott vannak. - ujjával hirtelen mutatott az üvegen túlra, így tekintetemmel felmértem a terepet.

Az iskola ajtajától kvázi öt-hat méterre három Broderick-hez hasonló korú fiút pillantottam meg, kik energiaitalok ledöntésével, továbbá cigarettáknak elszívásával töltötték el a tanórák előtt adódó perceket az intézmény falának takarásában húzódva meg. Nyomban megbotránkoztam azon, a tizenkétéves forma fiatalok manapság mivel foglalatoskodtak, hiszen az én generációm eme esztendőkben még kártyázással vívta ki maguknak a figyelmet, mintsem gyárkéményhez hasonló pöfékeléssel. Smaragd íriszeim végiglegeltetődtek a magas alakokon, kiknek egyik tagja nagyobb darab volt, míg a többi kettő alig tehetett ki közösen nyolcvan kilót. Hátukon táskájuk időzött, noha meglepően üresnek tetszett ily távlatból is. Az egyik srác vörös hajkoronája sapkája alatt rejtőzött, ellentétben lábaival, melyek mindössze tornacipőnek védelmét élvezhették a hideg ellen. Ujjaimmal átszántottam sötét fürtjeimen, később biztonsági övemnek kioldása mellett határoztam.

- Jössz velem, vagy maradsz, Pajti? - pillantottam a srác felé.

- Ciki, ha megyek? - feszengett, ezt nyomban képes voltam megállapítani.