Elkötelezve ("Fiatal" című könyv folytatása)

97. Fejezet

A tüdőmbe szökő levegő egy pillanat erejéig beszorult testemnek kényszerzubbonyába, s szívem is igen jelentős ütemek mellőzése mellett tette le voksát. A rubinjaimra simuló ajkak alkoholos fűszerezése kelletlenül érintett, melyhez az ölembe sikló tenyér szegődött társul. Minden porcikám megdermedt, ennek dacára cselekednem kellett, mielőtt túlságosan is elharapóztak volna a kedélyek. Tenyerem Alice vállára nehezült, majd egy határozott mozdulat keretében toltam el őt magamtól. Megilletődöttségemnek fintora sápadt orcáimon játszott, smaragd íriszeim sötétebb árnyalatban úsztak, valamint légzésem dühösen zengte be a helyiség falai közti teret. Egyetlen hangot sem hallattam, ahogyan a lány sem, a feszültség mégis kézzel fogható magaslatokba hágott körülöttünk. Ő összezárta térdeit, szégyenkezve a jelen helyzet okozójaként, én pedig gondolataimnak összeboronálásán ügyködtem. Felegyenesedtem, és két lépést hátrálva teremtettem űrt, mi némileg megnyugtatott.

- Bocsáss meg! - megtörten szólt, hangom gátját kifeszítve ezáltal.

- Mégis mit képzelték... megint? - ordítottam fel, mit sem törődve a ténnyel, talán a szomszédos szobákba is eljutottak szavaim.

- Nem tudom. - ingatta fejét zavartan.

- Hogy voltál erre képes? - gesztikuláltam hektikusan, egyre csak megközelítve a hátam mögötti falat. - Szándékosan hunytam szemet az első ilyen alkalom felett, mert egyszerű botlásnak gondoltam. Nem éreztem szükségességét a folytonos felhánytorgatásának, mert úgy hittem, a sebezhetőséged műve volt mindaz. De most már komolyan nem tudom, mi folyik itt. - nevettem el magam cinikusan.

- Én sem. - karjait egybefonta mellkasa előtt, továbbra is a matracon roskadva.

- Alice, vonzódsz hozzám? - a kérdést a lehető legfinomabban tettem fel.

- Ne... nem tudom. - valódi tanácstalanság suhant át nyúzott vonásain.

- Alice! - szólítottam meg nyomatékosan.

Ujjai remegve láttak hozzá az értelmetlen babráláshoz nadrág révén fedetlen combjain. Torkát megköszörülte, mielőtt ujjbegyeivel csaknem tövig megcsócsált körmeit feszegette. A látvány megdöbbentett, hiszen a valódi roncs, ki egykor egy szép lány bőrébe bújt, mostanra már levedlette ruháját, hogy egy csődtömeg álarca mögé rejtőzhessen. A sebes alsó ajak a fogak martalékává vált, gyomrába hangos nyelést kényszerített le. Nem felelt, ámbátor nem is éreztem szükségesnek egyetlen szó hangoztatását sem. Testbeszéde, s némasága elárult mindent, mi kérdésemre válaszként felelhetett. Mintha hirtelen megértettem volna a létező összes lépést, mit az elmúlt években meghozott, valamint minden könnyekbe fojtott telefonhívást, mely az éjszaka közepén érkezett hozzám segélykérés formájában. Engem tartott támaszának, de kiszemeltjének is, kit nem kaphatott meg, ezzel őt a tehetetlenség hullámainak martalékává téve. Újabb krákogás csendült fel, utána füleimet gyenge hangja ütötte meg.

- Jó ideje.

***

A rádió keltette zaj elkerülte figyelmemet, ugyanis az egyetlen dolog, mire koncentrálni tudtam, az Alice lábának feszült dobogása volt a Range Rover fekete padlózatán. A kárpit poros volt a sár, és fűmaradványok tarkította tornacipő talpáról származóan, a kocsi beltere pedig cigaretta bűztől itatódott át, bántva alapjában véve is kavargó gyomromat. Mindvégig az útra meredtem, araszolva az idős úr vezette Nissan mögött, aminek fehér karosszériájáról vakítóan tükröződött vissza a Nap. Ujjaimmal görcsösen szorítottam a volánkereket, várva a következő lefordulóig. Lelkemet démonoknak éles agyarai marcangolták szét annak gondolatára, talán ÉN voltam az, ki Alice-t efféle életvitelbe sodorta, hiszen nem adhattam meg neki azt, amire vágyott, azt, amiben Feleségem nap, mint nap részesült, a gondoskodástól és szerelemtől dúsult közös életet, ahol minden baj elől menedékre lelt.