Ayumu

Harmincadik fejezet

Jó időbe telik, mire el tudunk indulni, ennek pedig főleg az az oka, hogy Hiroki nehezen bírja rá Satorut, hogy készülődnie kéne. Végül a fiatalabb fivért Aidennek kell felcipelni, aminek következében már reggel kilenc is elmúlik, mikor el tudunk indulni. Aiden vezet, mert bár Hiroki felajánlja, hogy elvisz minket, de nem hiszem, hogy olyan állapotban lenne, hogy volán mögé kéne ülnie. Maga alatt van, így hátraülök vele, míg Satoru az anyósülésen gubbaszt Aiden mellett. De azt is olyan ábrázattal, hogy megszakad a szívem. Csak bámul kifelé az ablakon, miközben látszik rajta, hogy erővel tartja vissza a könnyeit. Legszívesebben odahúznám őt is magamhoz, de Hiroki szerint most jobb, ha hagyjuk. Mindannyian feszültek, és idegesek vagyunk, még én is, holott nekem nem lenne rá okom. Sawada-sama mindig rondán bánt velem, de ha arra gondolok, hogy meghalhat, magára hagyva a gyerekeit, nem tudok rossz szívvel gondolni rá. Mégiscsak szülő, és akármilyen mostohán is bánt a saját gyerekeivel, csak felnevelte azért őket a felesége halála után. Igaz, ettől nem lesz jobb ember, de nem kívánom a halálát. Hiroki átöleli a vállam, de inkább neki lenne szüksége bátorításra. Bár félek szembenézni Sakura-samával és Sawada-samával, de muszáj, mert Hiroki mellett kell állnom. Ha a párja vagyok, akkor a család tagjaként kell viselkednem, ki kell állnom mellette, ahogy ő is tette, amikor kirakta Sakura-samát a ház elé. Sosem gondoltam, hogy ez ilyen könnyű lesz, de félek, hogy Sakura-sama nem fogja ilyen könnyen feladni. Az ilyesfajta nők tapasztalatom szerint bármire képesek, hogy eltávolítsák a szerintük akadályozó tényezőt az útból. És az ő számára én az vagyok.

– Minden rendben lesz – suttogom halkan, Hiroki vállára hajtva a fejem. – Minden rendbe fog jönni, meglátod.

– Bár így tudnék hinni benne, mint te – sóhajt fel Hiroki, és erősebben húz magához. – De fel kell készülnünk a legrosszabbra is.

Hallom, hogy az anyósülésen Satoru elfojt egy kitörni készülő sírást, ami így inkább nyögésnek hallatszik. Kissé elhúzódom Hirokitól, majd előrehajolva gyengéden megszorítom a fiatalabb fiú vállát. Érzem, hogy egész testében remeg, de odanyúl és megfogja az ujjaimat, szinte kapaszkodik beléjük, én pedig nem húzom el azokat. Most neki is szüksége van bátorításra, de Aidennek az utat kell figyelnie, bár a visszapillantóban látom az arcán, hogy milyen feszült. Sosem láttam még ilyennek, ez a helyzet mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Én is feszült vagyok, ideges, de legalább valakinek muszáj kívülről nyugodtnak tűnnie. Ha én is összeomlok, akkor mindennek vége.

Az úton odafelé még megállunk a háznál, hogy Hiroki besietve összeszedhesse az apjának a holmikat. Mi odakinn várunk, Satoru továbbra is egyik kezével belém kapaszkodik, a másikkal viszont Aiden kezét fogja. Látom, hogy milyen görcsösen szorítja a párja kezét, aki igyekszik őt nyugtatgatni, de nem sok sikerrel. Azt hiszem, ez a helyzet Satorut viselte meg a legjobban, pedig az ember ki sem nézné belőle azok után, ahogy az apja iránt érez. Mindenki azt hihetné, hogy örül a helyzetnek, sőt, talán várja is már, hogy Sawada-sama mikor hal meg, pedig a helyzet egyáltalán nem így van. Saját magát hibáztatja az egészért, holott ő aztán tényleg semmiről sem tehet. Csak áldozat, ahogy mindenki, mégis ő szenved a legjobban. Annyira szeretnék segíteni neki, hiszen az egyik legjobb barátom, de mégsem tudok érte tenni semmit. Hiroki hamar visszaér, így indulhatunk is. Satoru elengedi a kezem, mintha már nem lenne rám szüksége, de tudom, hogy tisztában van vele, hogy Hiroki is ki van bukva. A legszívesebben mindkettőjüket magamhoz ölelném, de nem akarom megkérni Satorut, hogy üljön hátra, pedig talán jobb lenne neki is. Mégis, tisztában vagyok vele, ha felvetném neki, visszautasítana, ő már csak ilyen. Ezért nem forszírozom a dolgot, tiszteletben tartom a kívánságát.

~*~

A kórházba érve Aiden beparkol a szinte teljesen megtelt parkolóba. Még szinte le sem állítja a motort, de Satoru már pattan is ki a járműből, majd a bejárat felé iramodik. Aiden utána siet, miközben Hiroki két hatalmas táskát emel ki a kocsi csomagtartójából. Egyből nyúlok az egyikért, de a fejét rázza.