Ayumu

Ötvenedik fejezet

Kétségbeesetten nézek Hirokira, aki még mindig nem válaszol. A szívem egyre nehezebb, ahogy attól félek, a gyanúm, miszerint Hiroki nem csak testvéri érzéseket táplál Sakura iránt, egyre erősödik. Talán Sawada-sama nem is hazudott, talán Hiroki valóban csak játszadozik velem egy kicsit, hogy aztán eldobjon, mint egy használt játékszert. Nem ilyennek ismertem meg, hiszen Hiroki mindig kedves volt velem, megvédett, óvott mindentől és igazi otthont adott nekem. Mi több, lehetőséget a tanulásra, normális életet biztosít nekem, szeret és törődik velem. De talán mindez csak a látszat, talán csak elhitette ezeket velem és a kedves külső mögött valójában nevet rajtam és megvet. Sawada-sama szavai nagyon is logikusnak hangzottak, csak talán eddig én nem akartam komolyan venni őket. Talán csak egy álomvilágba ringattam magam, ahol végre én is egyenrangú lehetek a többi hétköznapi emberrel.

El akarok futni, el akarok rohanni, de a tagjaim mintha ólomból lennének. Aztán Hiroki hangja ránt vissza a valóságba.

– Honnan tudsz erről? – kérdi, a szívem pedig érzem, kezd megrepedni.

– Nem tagadod – állapítom meg halk, keserű hangon. – Most már tudom, miért jársz haza mindig olyan későn.

– Nem mondtam el, mert tudtam, hogy reagálnál – sóhajt fel Hiroki, és a vállamra teszi a kezét. Nem húzódom el, bár éget az érintése. Mintha tűz perzselné a bőrömet a pulcsin keresztül.

– Apád itt járt délután – mondom egyenesen Hiroki szemébe nézve. Látom, hogy ez meglepi, de nem érdekel. – Ő mondta, hogy Sakuránál vagy, de nem akartam elhinni neki. De mivel nem tagadod... – Nem fejezem be a mondatot, talán nem is kell.

Hiroki sóhajt egyet, a hangjába bosszúság és fáradtság keveredik. Nem tudom, melyik a rosszabb, de nem teszek semmit. Nem mozdulok, nem szólok semmit, miközben helyet foglal mellettem és magához húz. Az érintése, az illata, a melegsége ismerős, de most mégis olyan idegennek hat.

– Nem válaszoltál az előbbi kérdésemre – szólalok meg mégis néhány pillanatnyi csend után. – Szereted Sakurát?

– Nem úgy, ahogy téged – jön a válasz, de nem nyugtat meg. A szívem még mindig vad táncot jár, az elmém még mindig egyre csak Sawada-sama délutáni mondatain pörög. Félek, hogy mi lesz a következő mondata, hogy vajon elárulja-e magát, vagy megnyugtat, hogy mellettem áll.

– És engem hogy szeretsz? – kérdem szinte suttogva, mire két keze közé veszi az arcomat és lassan hozzám hajol. Elhúzódom, mire csalódottan néz rám, mint aki arra számított, hogy ismét elolvadok a karjaiban, mint fagyi a forró nyári napon. – Nem! Ezt most nem fogod elütni egy csókkal, meg öleléssel, vagy némi megnyugtató babusgatással! Tudni akarom, hányadán is állunk pontosan! Tudni akarom, hogy mit jelentek neked! Hogy Sakura mit jelent neked, mert itt az ideje, hogy végleg válassz, Hiroki!

Muszáj tudnom, hogy Hiroki kit választ, mert ha nem engem, akkor sem keresnivalóm az életében. Ha hiába harcolok érte, akkor ideje feladnom és lelépnem innen. Csak nem tudom, hogy hová, hiszen nincs hová mennem. Talán Renék befogadnának egy időre, míg a saját lábamra nem tudok állni. Persze, visszaadnám Hirokinak a holmikat, amiket tőle kaptam, és az iskolát is megpróbálnám magamnak kifizetni. Csak van valami lehetőség, hogy tanulhassak. Ren és a családja talán tudna tanácsot adni. Vagy Shinji-san, esetleg Satoru és Aiden. De őket nem akarom a gondjaimmal terhelni. Bár határozottnak tűnhetek, de valójában rettegek attól, hogy Hiroki milyen választ fog nekem adni. Vajon elég erős az irántam érzett szerelme, vagy végig csak játszott velem, ahogy az apja mondta? Vajon enged az apja nyomásának, hogy végül Sakura mellett kössön ki és őt tegye boldoggá? Vajon...egyáltalán valaha szeretett engem?