Ayumu

Huszonnegyedik fejezet

Megdöbbenni sincs időm, amikor Satoru egyszerűen berángat a szobába, majd nemes egyszerűséggel kinyitja a szekrényt és kutatni kezd benne. De úgy tűnik, nem találja meg, amit keres, mert úgy löki félre a fogasokon levő pólókat, ingeket és nadrágokat, mint aki megőrült.

– Satoru... én... – kezdem, mire abbahagyja a tevékenységét és felém fordul.

– Te? – néz rám kérdőn. Majd hozzám lép, és két keze közé fogja az arcomat. – Te most szépen behúzol a fürdőbe, megfürdesz, rendbe kapod magad és csinálsz valamit az arcoddal. A szemeid vörösek a sírástól, a pofid meg fel van püffedve a könnyeidtől. Mégis hogy akarsz így a bátyám és a vendégek szeme elé kerülni? A végén nem tudnád meggyőzni őket.

– Én... én nem is... – ellenkeznék, de leint.

– Csak bízd rám a dolgot. Nem fogom hagyni, hogy apánk Sakurához kényszerítse a testvéremet. Keita is csak agitál hozzá, holott nem nagyon kedveli a bátyámat, de a húgát boldognak szeretné látni – mondja Satoru. – De a bátyám nem szerelmes abba a lányba. Szerinted valaha lehet ebből boldog házasság? Hidd el, én végignéztem, ahogy anyám napról-napra betegebb lesz, mert apánk ridegen bánt vele. Nem szerették egymást, a nagyszüleink kényszerítették őket össze. Anyám mást szeretett, de mivel az illető nem volt rangban méltó a mi kibaszottul „fantasztikusan csodálatraméltó" családunkhoz, tettek róla, hogy az illetőnek esélye se legyen. Semmi bajom Sakurával, alapvetően kedves lány, de nem szeretném, ha bármelyikük is élete végéig szenvedne egy boldogtalan, szerelem nélküli kapcsolatban, mint anyám tette.

Látom a könnyeket Satoru szemében, hallom a hangján, hogy szomorú, hogy borzalmas emlékeket szakít fel benne ez az egész. Dühös, kétségbeesett és természetes, hogy boldognak akarja látni a testvérét. De én nem tehetek semmit. Egy petnek nincsenek jogai, én nem követelhetem magamnak Hiroki-samát, hiába szeretem úgy, hogy a szívem belesajdul az elvesztése miatt érzett fájdalomba.

– Én... nem tehetem – suttogom halkan. – Csak egy pet vagyok, egy háziállat, egy játékszer. Engem erre neveltek, Satoru, te is tudod. Ha Hiroki-sama ellenkezik, apátok nagyon kegyetlen lesz vele.

– Kit érdekel, mit akar a vén szaros?! – üvölt fel Satoru, majd megragadj a karom és a fürdő felé kezd vonszolni. Egészen megijeszt, hogy így viselkedik, mintha visszatért volna a régi, kegyetlen énje. – Szedd rendbe magad, Ayu-chan, mert ha nem, én foglak megrugdosni, világos?!

Csak riadtan bólintok, mire belök a fürdőbe és rám csukja az ajtót. Hallom, hogy telefonál, Aident és Akirát hívja, de nem hallom, mit mondhatnak neki. Satoru tényleg nagyon szereti a testvérét, ha erre képes érte. Tudom, hogy nem bántana, hogy csak mérgében mondott ilyet, de mégis megijedtem. Ez a régi Satoru volt, aki rám támadt a rózsalugasban, aki leszopatta magát velem és aki megalázott a kertben Akira és Aiden jelenlétében. Az a Satoru volt, aki azzal fenyegetett, hogy megver, ha bármit is elmondok Hiroki-samának.

Tudom, hogy nincs más választásom, így levetkőzöm, a hajam feltűzöm és magamhoz képest gyorsan, de alaposan letussolok. Bár nekem óráknak tűnik, a karjaimat alig bírom emelni és mintha minden lelassulna körülöttem. Nem érzem magam túl jól, de azért összeszedem magam. Aztán az arcommal is igyekszem valamit kezdeni, de a legtöbb, amire telik a fürdőben, hogy alaposan megmosom és bekenem egy kis arckrémmel, hátha az segít valamit a puffadáson. Még én is tudom, hogy ramatyul nézek ki. Semmi kedvem ehhez az egészhez, de tudom, hogy Satoruval szemben esélyem sincs nyerni. Kamillatea kéne, az segítene a vörös szemeimen, mert valóban úgy nézek ki, mint akibe hálni jár a lélek. De pont úgy is érzem magam. A gyomrom émelyeg, és erőt kell vennem magamon, hogy ne hányjak. Reszketek, ahogy megtörlöm magam és egy köntösbe bújva kilépek a fürdőszobából. A szobában Satorun kívül Aiden és Akira is várnak rám, előbbinél egy tálka van, amiből kamillás illat száll felém. Vajon mennyi ideig lehettem a fürdőben, hogy már ideértek?