Ayumu

Ötvenkilencedik fejezet

Az autó halkan suhan velünk a forgalomban. Nem szólunk egymáshoz, tudom, hogy Hiroki rettentően ideges, én pedig nem akarom terhelni. Tudom, milyen érzések kavaroghatnak most benne, hiszen mindenki hazudott neki. Keita, Sakura és az apja, de még mi is. Igaz, mi csak nem mondtuk el neki a dolgokat, de akkor is a bolondját járattuk vele. Mégis, nekünk meg tud bocsátani.

Hiroki nem kérdezte, hová menjünk, ahogy én sem mondtam meg. Igazából, nem érdekel, de mégis eszembe jut valami. Van valaki, aki még mindig magyarázattal tartozik nekem, akit nem hagyhatok magára. Talán Hirokinak nem fog tetszeni, hiszen Aoi bántotta Rent, hogy fájdalmat okozzon nekem. De ő pont olyan áldozat, mint mi mindannyian és nem tehetem meg, hogy hátat fordítok neki.

– Hiroki, elvinnél a shibuyai kapitányságra? – kérdem, mire látom, hogy a párom meglepetten felvonja a szemöldökét. – Látnom kell Aoit, tudnom kell, hogy jól van-e. Egyszerűen... felelősséggel tartozom érte. – Végül mindent elmondok amit Aoi aznap este tett és mondott, mielőtt feladta volna magát. Hiroki arcán nem látszik sajnálat, de ő nem ismeri a barátomat.

– Miért is? – kérdi Hiroki, a hangjában pedig hallom, hogy nem tetszik neki a dolog. – Bántani akart, majdnem megölte Rent. Nem tartozol neki semmivel.

– Ez bonyolult – mondom halkan, miközben lehajtom a fejem. – Aoi... a barátunk volt, és... még mindig az. Ő is áldozat, ahogy én és Ren is azok vagyunk. Mi... köztünk van egy olyan kapocs, ami nem olyan, mint a többi ember közötti. Talán nem fogod tudni megérteni, de én ismerem Aoit. Tudom miken ment keresztül, de míg a mi életünk Rennel már sínen van, ő egész végig küszködött és egyik pokolból a másikba került. Ha... ha nem hozzád kerülök, talán... talán én is...

Nem fejezem be a mondatot, mert nem kell. Tudom, hogy Hiroki sosem fogja teljesen megérteni a múltamat, az érzéseimet, a félelmeimet, a démonaimat. Neki is vannak, de ő sosem élt át olyan megaláztatásokat, olyan lelki és testi sebeket, olyan borzalmakat, mint én. Annak ellenére, amilyen apa mellett felnőtt, az élete az enyémhez képest egy álomnak tűnik. Hirokit és Satorut sosem kezelték háziállatként, sem tárgyként, mindig is voltak olyan jogaik, amik másoknak teljesen magától értetődőnek tűnnek. De nekem meg kellett küzdenem a múltammal, hogy elfogadjam, több vagyok, mint egy agyatlan, mutatós kis játékszer, amivé születésem óta neveltek.

– Valóban nem értem teljesen – néz rám Hiroki a visszapillantó tükörben –, de elviszlek a haverodhoz. Ám ha bármivel próbálkozik...

– Nem fog, és valószínűleg közel sem engedik majd hozzám – válaszolom. – Utána nézzünk be Renhez is. Szeretném tudni, hogy van. Őt is nagyon megviselte ez az egész.

Nem árulom el neki, hogy elsősorban azért akarom látni Aoit, hogy megbizonyosodjam róla, nem akar újra ártani magának. Nem akarom, hogy meghaljon. Ren sem akarja, láttam, hogy ki volt készülve, amikor legutóbb ott jártunk Satoruval. Hallgatásba burkolózom, és akkor sem szólok semmit, amikor Hiroki leparkol a kapitányság előtt.

Tudom, hogy Hirokinak ez az egész nem tetszik, ha tehetné, beverné Aoi képét is, amiért fájdalmat okozott nekem. Ha tehetné, nem is hozott volna ide, de mégis megtette. Miattam tette, mert fontos vagyok neki és tudja, mit jelent számomra Aoi. Egy barátot, egy olyan barátot, aki pont azokat élte át, amiket én. Akivel olyan múltunk van, amibe ő nem tartozik bele. Köztem, Ren, Aoi, de még Haru között is olyan kapocs van, amit Hiroki nem érthet meg soha. És ezt ő is tudja, talán fáj is neki, de elfogadja. Ahogy én is elfogadom a közte, és Sakura közötti gyerekkori kapcsolatot, még ha gyűlölöm is azt a nőt. De ők hárman ugyanúgy az életem részei, ahogy Sakura is része Hiroki életének. Ez egy olyan kötelék, amit nem olyan könnyű elszakítani.