Ayumu

Első fejezet

Reszketek, meg sem merek mozdulni, ahogy az autó behajt velem a hatalmas kapun. Nem is tehetnék semmit, ha akarnék sem tudnék elfutni, hiszen két, három ajtós szekrény méretű férfi ül a két oldalamon, figyelve minden mozdulatomat. Próbálom visszafogni a remegésem, de nem megy, egyre arra gondolok, hogy vajon most mi fog velem történni. Vajon milyen gazdához kerülök ezúttal? Pedig nem szabadna ezen tépelődnöm, hiszen ez tilos. Nekem csak egy feladatom van, mégpedig, hogy örömet okozzak a gazdámnak, bárki legyen is az. Abban biztos vagyok, hogy nagyon gazdag lehet, hiszen akkor nem tudott volna megvenni. Túl drága vagyok, pedig nem vagyok más, mint egy agyonhasznált bútordarab, amely annyit sem ér, mint a ruha, amelybe csomagolták.

Lopva végigsimítok a gyönyörű, vérvörös kimonón, amelyet utazás előtt rám adtak. Az új gazdám ajándéka, azt üzente, ebben jöjjek, mert ebben akar először megpillantani. Valóban pompás darab, a színe mint a véré, rajta arannyal hímzett sárkányok vannak, amelyek úgy tekeregnek, mint a kígyók. A hozzá való obi aranyszínű, rajta vörös rombuszmintákkal, amely nagyon illik az alkalomhoz. Hosszú, sötétbarna hajamban vörös és aranyszínű díszek, amelyekről azt mondták, kiemelik a szépségem, és barna szemeimet. Én hiszek nekik, hiszen ha azt mondják, gyönyörű vagyok, az jó, akkor még nem vagyok túl öreg, eladható vagyok, nem vár rám az, ami a halálnál rosszabb, és amiről az aukciókon levő petek is csak suttogva mernek beszélni. Hiszen az ilyesmi titok, halálos bűn, ha elárulják, mi vár ránk, ha nem kellünk már senkinek. Nem vagyok túl okos, de ennyit én is tudok. Ha bárki rájönne, hogy erről beszélünk, hacsak titokban is, azonnal agyonvernének, vagy még rosszabb.

Sosem gondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha másképp lenne, ha nem lennék pet. Hiszen ezen nem szabad gondolkodnom, úgysem tehetnék ellene semmit. Ez az életem, ebbe nőttem bele, ebbe neveltek bele, ez vagyok én. Egy értéktelen, használt kacat, egy senki, egy háziállat, egy kis kedvenc, akit ideig-óráig megtűr maga mellett az aktuális gazdám. Mélyet lélegzem, majd még egyet és még egyet. A két nagydarab férfi meg sem mozdul mellettem, de tudom, hogy egyetlen mozdulatom, vagy lélegzetvételem sem kerüli el a figyelmüket. Ha bármivel próbálkoznék, elkapnának, ellátnák a bajom még akkor is, ha ezzel tönkretennék az árut, azaz engem. Hiszen én úgysem számítok. Ha selejtes leszek, akkor a gazdám vesz helyettem egy másikat, aki szebb, talán még fiatalabb is nálam.

Gondolataimból a kocsi megállása riaszt fel. Ezek szerint megérkeztünk. Az egyik férfi mozgolódni kezd mellettem, majd kinyitja az ajtót és kiszáll, aztán int nekem. Egy szó nélkül kászálódom ki, vigyázva, hogy a rajtam levő kimonó ne koszolódjon össze. Kínos lenne, és rám nézve végzetes, ha akárcsak egyetlen piszokfolt esne az öltözékemen. Kísérőim nem szólnak hozzám, nem is várom el, a számukra én sem vagyok több, mint egy senki, egy kolonc, akit ide kellett kísérniük, hogy az új gazdám végre örömét lelhesse bennem. Másra úgysem vagyok jó, bár kíváncsi vagyok, hogy az új gazdám igényei vajon milyenek lehetnek. Leszállt már az este, csillagok ragyognak az égen, én pedig, ahogy végigmegyünk a kövezett úton, lopva feltérképezem a terepet.

Hatalmas a ház, amely felé tartunk, egy igazi palota rengeteg ablakkal, gigantikus ajtóval. Tőle jobbra egy kert terül el, csak a bokrok és fák körvonalait látom, miközben a nyáreleji szellő rózsák és liliomok illatát hozza felém. Mindig szerettem a kerteket, néhány gazdám, ha igazán jól viselkedtem, azaz ő különösen örömét lelte bennem, néha kivitt a kertjébe. Kíváncsi vagyok, ez itt is meg fog-e történni, vagy örökké be leszek zárva a házba, rosszabb esetben a szobámba, még rosszabb esetben egy kis kamrába, hogy a gazdámat várjam. Megrázom a fejem. Buta vagy, Ayumu, szidom le magam gondolatban. Nem szabad ilyeneken töprengened, a feladatodra kell koncentrálnod!

Észre sem veszem, mikor érünk oda a hatalmas bejárati ajtóhoz, csak az ajtónyitódásra figyelek fel, majd arra, hogy beljebb taszigálnak és valaki elkapja a karomat. Mikor felemelem a fejem, egy idősebb úrral találom szemben magam. Kissé már őszül, szemüveget visel és egy pillanatra az fut át az agyamon, hogy ő lehet az új gazdám. De mikor megpillantom az öltözékét, akkor esik le, hogy csupán egy alkalmazott. Gondolatban jól összeszidom magam, hiszen miért is jött volna ki az új gazdám személyesen? Én nem vagyok arra méltó, hogy egy gazdag, előkelő férfi személyesen fogadjon a bejáratnál.