Ayumu

Hatvankettedik fejezet

Másnap végre Hiroki időt tud szakítani arra, hogy ellátogassunk Sakurához. Természetesen mindkettőnk telefonján ott van az ominózus videó, aminek a létezését Sakura hiába próbálja majd tagadni. Biztos vagyok benne, hogy Keita is ott lesz, elvégre a férfi nem hagyná magára a húgát. Kissé aggódom, hiszen nemrégiben megtámadott, de Hiroki ott lesz velem, így nem félek annyira.

Satoru és Aiden is jönni akartak, de azt hiszem, jobb, hogy Hirokinak sikerült erről lebeszélnie őket. Nem tenne jót senkinek, ha Satoru felbőszülne és esetleg nekimenne Keitának. A végén felelősségre vonná nemcsak azért, mert Sakurával kijátszottak minket, hanem mert ő bujtotta fel Aoit is Ren megtámadására. Bár Satoru sosem találkozott Rennel, de tudom mennyire rosszul tűri az igazságtalanságot. Így csak ketten megyünk Hirokival, de ahogy a forgalomban haladunk, aggodalom szorítja össze a szívem.

Így inkább az ablakon nézelődöm kifelé. Leesett az első hó, ami nagyban megnehezíti a közlekedést. Még hatalmas hópelyhek szállingóznak az égből, ami normális esetben mosolyra fakasztana, de most nem. Szeretem a havat, még emlékszem, amikor némely gazdám nagy ritkán megengedte, hogy az udvaron, természetesen szigorú felügyelet mellett hóembert, vagy hóvárat építsek. Esetleg hógolyót is csinálhattam, de azokat csak a közeli fákra dobálhattam. Persze, másnap reggelre, akár volt hó, akár nem, a hóembereimet mindig eltüntették. Szomorú voltam, fájt, hogy minden munkám kárba veszett, de ha nem akartam verést, akkor jobb volt csendben maradnom. Tudom, hogy Hiroki nem bánná, ha hóembert építenék az udvaron, már van hozzá elég hó. Talán még Satoru, Aiden és a többiek is beszállnának. Rendezhetnénk hógolyócsatát, amiket eddig csak a gazdáim gyerekeitől, vagy a filmekben láttam. Amikbe természetesen nem vehettem részt, hiszen egy háziállatnak ez tilos.

– Min gondolkozol? – Hiroki hangja zökkent ki a gondolataim közül.

– Csak... a hóembereken – válaszolom, mire értetlenül néz rám. Éppen egy piros lámpánál állunk. – Szeretnék... ha visszaérünk... Szóval... építhetnénk hóembert. Közösen – mosolygok rá halványan.

– Ha szeretnéd, semmi akadálya. De mire hazaérünk, már sötét lesz. Bár egész hétre ilyen időt mondtak, szóval a hó biztosan megmarad. Hétvégén építünk egyet, ha szeretnéd – simít végig Hiroki az arcomon. Jó érzés suhan át rajtam, annyira örülök, hogy így törődik velem.

– Csak ha te is beszállsz – mondom boldogan, mire bólint.

A szívem hirtelen hevesen megdobban. Hóembert építeni együtt Hirokival, és a többiekkel! Ez olyan szép, mint egy álom. De ez az álom valóra is fog válni, mert mindannyian teszünk érte, hogy így legyen.

A lámpa végre zöldre vált, megindul a kocsisor, én pedig újfent az ablak felé fordulok. Az utcán sétálgató párokat, családokat, baráti társaságokat látok. Sokan nagy csomagokat cipelnek a kezükben, amikből rájövök, hogy három hét múlva már karácsony van. Én pedig még semmit sem vettem senkinek. Nem mintha lenne pénzem, Hirokitól pedig nem merek kérni. Bár biztosan adna, talán este megbeszélem vele a dolgot. Az utcákat még nem díszítették fel, de sok kirakatban látok már rénszarvasos szánt, amiben a Mikulás ül, vagy feldíszített fenyőfákat és körülöttük játékokat, becsomagolt dobozokat. Nekem sosem volt karácsonyom, sosem kaptam semmit, hiszen nem számítottam embernek. Karácsonykor és Újév napján, ha az aktuális gazdámnak éppen nem volt rám ideje, vagy nem volt hozzám kedve, a nekem kirendelt szobában kellett várakoznom. Tudom, hogy idén más lesz, de mégis aggodalommal vegyes félelem tölt el a boldog várakozás mellett. Persze, ezt nem mondhatom el Hirokinak, nem akarom megijeszteni, vagy felzaklatni. Így is van elég baja, nem akarom még én is tetőzni a gondjait. Egyébként is, ha a mai napon túl vagyunk, mindketten sokkal nyugodtabbak leszünk. Csak legyünk már túl ezen az egész hercehurcán, ezen a majomparádén, ahogy Satoru nevezte Sakuráék vergődését. De azt hiszem, elég találó ez a kifejezés arra, amit a két testvér művel.