Ayumu

Negyvennegyedik fejezet

Hiroki közeledik felém, de az arcán olyan furcsa kifejezés ül, amilyet még nem láttam. Megrettenek, és hátrálnék, de nem tudok. A hátam a falnak ütközik. Mégis, boldog vagyok, amikor megáll előttem, de a tekintete megvillan.

– Hiroki... – suttogom halk, örömteli hangon.

– Ki engedte meg, hogy a nevemen hívj, pet? – kérdi dühösen, majd megragadja az arcomat. Nagyon fáj, de nem merek ellenkezni, mert félek, akkor még valami rosszabbat tesz velem. Ez nem az én Hirokim. – A gazdád vagyok, nem a haverod!

– De... de hát... szeretjük egymást... – remegek meg minden egyes szó után. Ő csak felnevet, majd elenged.

– Szerelem? És pont veled, aki annyit sem érsz, mint a ruha, amibe csomagolták?! – A tekintete megvető, a hangja gúnyos. – Ne nevettesd már ki magad! Játékszernek jó voltál egy ideig, de már unlak. Van jobb dolgom is, mint egy hímringyóval henteregni naphosszat.

– Hiroki... – Nem bírok mást mondani.

Hirtelen Sakura terem ott, belekarol Hirokiba, aki mosolyogva nézi őt. Majd egyszerűen hátat fordítanak nekem és elsétálnak. Utánuk akarok futni, de megbotlom. Akkor veszem észre, hogy a lábaim össze vannak kötve, ők pedig kéz a kézben, boldogan sétálnak tovább.

- Hiroki, ne hagyj magamra! - kiáltom, de nem állnak meg, rám sem néznek. - Hiroki! Hiroki! - Az arcomon könnyek csorognak végig, de senki sem siet, hogy letörölje őket. - Hiroki!

Hirtelen pattannak ki a szemeim, zihálok, alig kapok levegőt és kell még pár pillanat, mire realizálom, hogy az egész csak álom volt. Egy borzalmas álom, amitől félek, hogy egy nap valósággá válik. Hiroki hiába mondta, hogy mi ketten egy pár vagyunk, hiába lett az egész hivatalos, mégis rettegek, hogy Sawada-sama mit forral. Sakura sem fog nyugodni, biztosan vissza akarja majd szerezni a vőlegényét, még akkor is, ha Hiroki nem akarja őt. Egész testemben reszketek, pedig a szobában kellemes idő van. A testem verejtékben úszik, és mikor oldalra pillantok, Hiroki helyét üresen találom. A szívem kihagy egy ütemet, az álom borzalmai még nem távoztak teljesen. Felpattannék, amikor a fürdőből vízzubogást hallok. Majd hamarosan nyílik az ajtó, és Hiroki lép ki onnan a derekán mindössze egy törülközővel. A haja még vizes, néhány csepp csupasz, kidolgozott felsőtestén fut lefelé. Akaratlanul is nyelek egyet a látványra, pedig nem először látom.

– Felébredtél? – kérdi Hiroki, bennem pedig most törik el valami.

Gondolkodás nélkül pattanok ki az ágyból és ölelem át, hozzásimulva a mellkasához. Nem érdekel, hogy vizes leszek, éreznem kell, hogy tényleg itt van, hogy ez nem álom, hanem a valóság. Hiroki döbbenten ölel át, ő nem tudhatja, milyen érzések örvénylenek bennem. Ha tudná, akkor aggódna, de már annyit aggódott miattam.

– Mi a baj, életem? – kérdi lágyan, végigsimítva a hajamon. – Mi dúlt fel ennyire?

– Semmi csak... – próbálok valami jó kifogást találni. – Csak... annyira... annyira szeretlek... – szipogom halkan. Mert ez igaz, szeretem őt, tiszta szívemből. – Csak... nem voltál itt, amikor felébredtem és... és...

– És? – Hiroki az állam alá nyúl, finoman felemelve a fejem. Félek, hogy meglátja a könnyeket, amelyeket nem akarok kiengedni. – Attól féltél, hogy eltűnök?

– Talán – suttogom halkan, felágaskodva és ajkaimat lágyan az övének nyomom.

Nem követelőzöm, de érezni akarom őt. Hiroki visszacsókol, én pedig belé kapaszkodom, miközben magához húz. Órákig képes lennék a karjaiban lenni, élvezni az érintését, érezni az illatát, amely most borsmentától és citromtól illatozik. Mélyen beszívom az ismerős illatokat, miközben lassan elválunk egymástól. Hiroki mosolyogva néz rám.