Ayumu

Kilencedik fejezet

Napok teltek el, mióta Shinji-sama és Aiden-sama itt voltak, én pedig azóta is rettegek, pedig Hiroki-sama nem is mérges. Nem ütött meg, nem zárt be, még csak meg sem fenyegetett, mégsem érzem magam biztonságban. Azt hiszem, Satoru-sama az oka, vagy még inkább a barátja, akiről megtudtam, hogy a teljes neve Shueishi Akira-sama és egyidős Satoru-samával. Hiroki-sama elmondta, hogy Akira-sama nagy bajkeverő és egy éjszakai klubban szokott táncolni. A Gazdám nem szereti Akira-samát, mert szerinte rossz hatással van Satoru-samára. De én örülök, hogy van egy barátja, akivel eljárhat szórakozni. Ennek ellenére aznap nem jövök ki a szobából, mert hallom őket, ahogy hangosan nevetgélnek és beszélgetnek a folyosón, de másnap reggelre Akira-sama már nincs ott. Mégis... napokig alig merek kilépni a szobámból, talán azért, mert Hiroki-sama nincs itthon, Satoru-sama pedig nem megy sehová. A Gazdám elmesélte, hogy az egyetemen most vizsgaidőszak van, így nem sok órát tartanak meg, hogy a diákoknak legyen idejük felkészülni a megmérettetésre. Én nem nagyon értem, hogy ez mit jelent, de annyit érzékelek, hogy Satoru-sama nem sokat mutatkozik, amikor pedig mégis, még mogorvább, mint szokott lenni. Azt hiszem, nem szereti ezt a vizsga-dolgot. Vagy hiányzik neki Akira-sama, aki az utóbbi napokban nem jár erre, amitől én nagyon megkönnyebbülök. Nem mintha attól félnék, hogy bántani fog, de nem tetszett, ahogy rám nézett.

Aiden-sama sem jön át, de telefonált, hogy ha vége a vizsgáinak, majd meglátogat és reméli, hogy már jobban érzem magam. Ez valamiért örömmel tölt el, mert ezek szerint nem undorodik tőlem. Még mindig kiver a víz, ha arra gondolok, amikor megkérdezte tőlem, mi vagyok Hiroki-samának. Vajon hogy reagált volna, ha megmondom neki? Vajon akkor is felhívott volna, hogy a hogylétem felől érdeklődjön és megígérje, majd meglátogat? Biztosan nem, hiszen ki akarna barátkozni egy pettel? Mégis, jóleső érzés, hogy van valaki Hiroki-samán kívül, aki kedvel engem, még akkor is, ha nem lenne helyes. És nekem sem szabadna közelednem Aiden-samához, de valamiért nagyon jól éreztem magam a társaságában. Mintha én is odatartoznék, ahová mindenki más, holott tudom, nagyon is jól tudom, hogy ez lehetetlen. Én sosem lehetek olyan, mint ők, sosem élhetek normális életet, így addig kell örülnöm ennek az egésznek, míg megtehetem. Hiszen ki tudja, meddig tart, míg a Gazdám rám un és túlad rajtam.

Aznap gyönyörű, napsütéses nap virrad rám. Hiroki-sama ugyan elment, mert dolgoznia kell, de megígérte, hogy hamar hazajön, hogy együtt vacsorázhasson velem. Ez hatalmas örömmel tölt el, hiszen ez mutatja, hogy törődik velem. Még azt is megengedi nekem, hogy ha van kedvem, akkor nyugodtan választhatok bármilyen könyvet a könyvtárból, ha szeretnék olvasni. Így a napot olvasással töltöm odakinn a hátsó tornácon, ahol a minap Shinji-samával és Aiden-samával is üldögéltünk. Itt árnyékban is vagyok, ráadásul van egy kis hűs szellő és érezni a virágok édes illatát. Az egyetlen félelmem, hogy Satoru-sama esetleg kijön, de Hiroki-sama szerint most végre rendesen tanul, így nem sok ideje lesz rám. Ez egy kissé megnyugtat, mert nem szeretnék az útjában lenni. Tudom, hogy akar engem és csak akkor mer próbálkozni, ha a Gazdám nincs idehaza. Azt hiszem, tudja, hogy nem lenne szabad utánam vágyakoznia, meg „olyan" dolgokat csinálnia velem, még akkor sem, ha én magam akarnám. Talán nem akarja magára haragítani a testvérét. A személyzet szerint Satoru-sama nagyon tiszteli Hiroki-samát, de sosem vallaná be.

Kényelmesen üldögélek az egyik széken, a könyv az asztalon, sőt, az egyik alkalmazott még egy kis kekszet és egy pohár limonádét is hoz nekem, hiszen nagy a meleg, nem lenne jó, ha kiszáradnék. Akkor Hiroki-sama biztosan nagyon mérges lenne, azt pedig nem szeretném. A könyv, amit olvasok, Michael Ende Végtelen történet című kötete. Gyönyörű a borítója, a benne levő illusztrációk pedig egyszerűen varázslatosan részletesek. Gazdám azt mondta, hogy ez a japán fordítás az első, és benne hagyták az eredeti rajzokat is. Szerintem jól tették, mert tényleg szépek. A történet is izgalmas, így teljesen belefeledkezem az olvasásba, olyannyira, hogy a külvilág meg is szűnik számomra. Mindig szerettem a tündérmeséket, mert azokban el tudtam menekülni a valóság elől. De a kiképzőm, vagy az előző Gazdáim ritkán hagyták, hogy bármit is olvassak. Szerintük időpocsékolás, ha egy pet könyvet olvas, mert addig nem a Gazdájával foglalkozik. Az egyik volt Gazdám egyszer megjegyezte, hogy mégis mi szükség megtanítani egy petet írni és olvasni, hiszen akkor a végén még elkezdenék gondolkodni. Erre nem válaszoltam semmit, nemcsak azért, mert büntetés járt volna érte, hanem mert erre én magam sem tudtam a választ. És azóta sem tudom, hiszen a kiképzőm sem mondta el. Ő csak oktatott engem, de soha nem beszélt velem semmiről. De hálás vagyok, amiért tudok olvasni és még hálásabb, amiért Hiroki-sama engedélyezi nekem az olvasást.