Ayumu

Tizenhatodik fejezet

Hiroki-sama, és Akira-sama csak méregetik egymást, miközben engem az idegesség és a félelem kerülget. Talán meg kéne mondanom, hogy én hívtam ide Akira-samát, esetleg akkor gazdám nem bántaná. Az nem érdekel, ha rám dühös, hiszen az én hibám az egész, de Akira-sama csak aggódott a barátjáért, ahogy én is. Beharapom az alsó ajkam, majd felállok és Hiroki-sama felé nyújtom a telefont.

– Én... én hívtam ide... Akirát, Hiroki-sama... – mondom halkan, remegve az idegességtől. - Nálam... nálam maradt... Satoru-sama telefonja és... és...

– Tudtad, hogy Satoru senkit sem láthat, nem? – kérdi gazdám, miközben engem néz. A szemében nem látok haragot, de a hangján érzem, hogy nem éppen boldog az egésztől. – Elég időmbe telt, hogy távol tartsam az öcsémet ettől itt – mutat Akirára –, erre te fogod magad, idehívod, mikor tudod, hogy Satoru milyen állapotban van!

– Pont ezért vagyok itt! – rivall rá Akira a gazdámra, mire halkan felvinnyogok ijedtemben. – Sato-chan fontos nekem, én vagyok az egyetlen, aki valaha törődött vele, miközben te a drágalátos cégeddel voltál elfoglalva! Fogalmad sem volt róla egész idáig, hogy az öcséd min megy keresztül, hogy miért menekül olyan eszeveszetten folyton hazulról és miért keveredik bele mindenbe. Nem törődtél vele, elhanyagoltad őt, Hiroki, ezt ne is tagadd! Ha Ayucchi nem hívott volna fel, azt sem tudnám, mi van vele. Aggódom Sato-chanért, mert pontosan tudom, miért tette, amit tett. Ha pedig valami baja esik, akkor téged és az apádat teszlek felelőssé érte!

Hiroki-sama nem szól egy szót sem, csak bámulja Akirát, mintha most látná először. Mintha megdöbbent volna, mintha valami a szíve mélyén nagyon fájna neki, de félne kimutatni. Én tudom, hogy szereti a testvérét, hogy mindent megtenne érte, de nem tudok megszólalni. Pedig kéne, mert ez az egész most nagyon rossz. Satoru-sama így is beteg, veszélyben van, a gazdám és az öccse barátja pedig egymást marják, mint a kutyák. Ez nekem túl sok, egyszerűen túl sok.

– Hagyják abba! – sírom el magam, mire mindketten döbbenten merednek rám. Hiroki-sama odalép hozzám, és a vállamra teszi a kezét, miközben a könnyeim potyogni kezdenek. – Az egész... az egész... az én hibám. Ha... ha bementem volna... Satoru-samához, amikor... amikor a parkba... készültünk, akkor... akkor... nem vette volna be... a gyógyszert és... akkor... nem lenne itt, és... és... maguk sem... veszekednének itt...

– Ayumu, ez nem... nem a te hibád... – mondja gyengéden Hiroki-sama, és hallom, hogy az ő hangja is remeg. – Nem a te hibád, kicsim. Te nem... nem tehetsz róla...

– Így van – mondja Akira is, és érzem, ahogy megpaskolja a fejemet. – Te csak azt tetted, amit ebben a helyzetben tenni tudtál. Köszönöm, hogy felhívtál, de talán jobb, ha megyek. Elvégre, egy ilyen semmirekellő nem érdemli meg, hogy a nagy Sawada-család egyik gyerekével barátkozzon.

Választ sem várva indulna el, de nem akarom elengedni. Visszafojtom a sírást, és utána szólok, hiszen ha már eljött ide, vagyis, ha már iderángattam, akkor igazán bemehet a legjobb barátjához.

– Akira... szóval... szerintem nyugodtan bemehetsz Satoru-samához – mondom, miközben fél szemmel a gazdámra sandítok. – Szerintem Hiroki-samának sem lenne kifogása ellene, ugye?

Akira előbb rám néz, aztán Hiroki-samára, aki úgy dönt, inkább feladja a dolgot és sóhajt egyet. Aztán bólint, és fejével az ajtó felé int. Akira halkan elkuncogja magát, mint aki egy jó tréfát látott, majd megkönnyebbült mosollyal indul el a kórterem felé, hogy hamarosan eltűnjön az ajtó mögött.

– Csakhogy tudd, kizárólag miattad engedtem be oda – morog Hiroki-sama, de azt hiszem, ez nem teljesen igaz. – Ez a semmirekellő a végén teljesen elrontja az öcsémet.