Ayumu

Harminckettedik fejezet (+18!)

Meglep, hogy Keita-sama engem akar látni, velem akar beszélni, ugyanakkor ideges is vagyok. Biztosan nem tetszik neki, hogy még mindig Hirokival élek és nem tűntem el, ahogy sokak szerint már régen kellett volna. Betessékelem, majd bevezetem a nappaliba, ahol hellyel kínálom. Bár ilyesmire nem tanítottak meg, de láttam már a volt gazdáim házában, hogy hogyan megy ez.

– Hozhatok valamit inni, Himekawa-sama? – kérdem udvariasan.

– Egy pohár gyümölcslét elfogadok – biccent. – Autóval jöttem, nem tenne jót az alkohol.

– Értettem – hajolok meg, majd a konyhába sietek.

Akira kérdőn néz rám, szerintem hallotta, miről van szó, de okosan nem szól egy szót sem. Egy pillantással jelzem, hogy később majd mindent elmondok, de annyira remeg a kezem, hogy majdnem elejtem a poharakat és az üdítős üveget is. Akira kiveszi a kezemből, majd mindent tálcára pakolva hoz utánam. Olyan szerencsétlennek érzem magam, de nem tehetek róla. Kettesben vagyok azzal az emberrel, aki Hirokira akarja erőltetni a húgát. Habár, Sakura-samát nem kell erőltetni, rátukmálja ő magát a páromra, pedig Hiroki nem kér belőle. És én sem.

A nappaliba érve Akira csak lepakol, majd már fordul is vissza, de előtte a fülembe súgja, hogy a közelben lesz, ha kellenék. Hálásan nézek rá, tudom, hogy nem akar egyedül hagyni, de ő is tudja, hogy ezt a csatát nekem kell megvívnom. Töltök Keita-samának, majd magamnak is egy pohár gyümölcslét – vegyes trópusi, ahogy megnézem az oldalán –, majd helyet foglalok a férfival szemben. Egy ideig nem szól, felveszi a poharat, forgatja, majd kortyol egyet belőle. Én azonban egy kortyot sem tudnék lenyelni, csak azért töltöttem magamnak is, hogy ne az üres asztallapot nézzem. Alig merek Keita-samára nézni, hiszen sosem voltunk még kettesben. Nem ismerem, fogalmam sincs, mit fog mondani, hiszen eddig összesen ha kétszer találkoztunk, de mindkét találkozás alkalmával engem és Hirokit ócsárolt.

– Egész udvarias vagy – szólal meg hirtelen Keita-sama, engem pedig szinte mennydörgésként ér a hangja. Kissé meg is ugrom. – Ki gondolta volna, hogy a magadfajtákat erre is kitanítják.

– Nem tanítottak ki – válaszolom olyan nyugodt hangon, ahogy tőlem telik, habár a szívem majdnem kiugrik a helyéről az idegességtől. – Csak láttam, hogy más házaknál hogyan csinálják és megjegyeztem. Akirát nem akartam erre kérni, elvégre nem az alkalmazottunk, Haruna-san pedig még szabadságon van.

– Egyáltalán nem érdekel, hogy hol van a szolgálótok, vagy hogy mit figyeltél meg és mit nem – közli nyersen a férfi, mire megremegek. Ez nem éppen baráti látogatás, de hát nem is erre számítottam. Bár arra sem, hogy egyből letámad. – Nem csevegni jöttem. Azért jöttem, hogy közöljem, szállj le a húgomról és mielőbb távozz Hiroki mellől. Bár egyáltalán nem kedvelem a gazdádat, kiskutyus, de nincs jogod belerondítani egy nagyszabású egyesülésbe. Főleg, ha az boldoggá teszi a húgomat.

– És ha ez csak látszatboldogság? – kérdem óvatosan, mire Keita-sama összehúzza a szemét. Szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy visszaszólok, megkérdőjelezve a mondanivalóját. – Komolyan azt gondolja, hogy a húga boldog lehet egy olyan férfi mellett, aki nem szereti és sosem fogja? Tényleg azt hiszi, hogy ha belekényszeríti Hirokit ebbe a házasságba, annak Sakura-sama nem issza meg a levét?

– Hogy merészelsz ilyesmit mondani? – förmed rám, lecsapva a poharat az asztalra. A benne levő gyümölcslé kifröccsen és végigfolyik a sötét színű asztallapon. – Te csak egy pet vagy, egy játékszer, egy jogok és akarat nélküli állat! Ne üsd bele az orrod abba, ami nem a te dolgod! Úgy tűnik, hogy a kis gazdád jól kitanított, hogy nyisd ki a szád, de én vagyok hajlandó ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! Majd Hiroki is megkapja a magáét, neki is túlságosan kinyílt a csipája.