Ayumu

Negyvenegyedik fejezet

Másnap reggelre eláll az eső, az idő kiderül, amolyan gyönyörű, szeptember végi formán, ahogy ilyenkor szokás. Ren ruhái már megszáradtak, éppen öltözködik, miközben én ruhát keresek magamnak. Úgy volt, hogy ma hazamegy, ha megreggeliztünk, bár már jól elmúlt kilenc óra is. Ebből már, ha így haladunk, inkább ebéd lesz, nem vacsora. Megfordulok, és Rent pillantom meg, aki elgondolkodva, lassan veszi magára a pólóját és a nadrágját. Úgy tűnik, nincs egészen jól, vagy mintha aggasztaná valami. Megérezheti, hogy nézem, mert abbahagyja, amit csinál és rám pillant.

– Minden rendben? – kérdem óvatosan. Nem tudhatom, mennyit változott az alatt a három év alatt, míg nem találkoztunk. – Aggaszt valami?

– Nem – rázza meg a fejét, de tudom, hogy nem mond igazat. – Azaz... nem is tudom... Én... olyan bizonytalan vagyok.

– Kai-san miatt? – kérdezek rá, mire bólint. – Azt hittem, mindent sikerült megbeszélnetek.

– Sikerült, csak... – Ren lassan befejezi az öltözködést, és leül az ágyra. Mellé telepszem, az öltözködés megvár, bár tudom, hogy Hiroki is talán szeretne már kivinni valami ruhát magának. – Csak... nem is tudom... Minden olyan gyorsan történt. Én... nem tudom, hogy... hogy fel vagyok-e készülve... erre...

– Kedveled? – kérdem komolyan, mire Ren bizonytalanul bólint. – Akkor hol a probléma? Láttam rajta, hogy mennyire aggódott, amikor eltűntél. Ette az ideg, hogy úgy mondjam és ez nem színjáték volt. Ren, fontos vagy Kai-sannak, és szerintem ő is kedvel téged, de idő kell neki. Tizenkét éves voltál, amikor utoljára látott, természetes, hogy esetleg nem érez még úgy irántad, ahogy te szeretnéd.

– Ezt én is tudom – sóhajtja Ren. – Várok rá, megbeszéltük ezt is. Nagyon örült, hogy épségben lát és remélte, hogy jobban megismerhetjük egymást. De ő is azt mondta, hogy még idő kell neki, mert amikor találkoztunk, én még gyerek voltam. De nem is ez a baj.

– Akkor mi? – Kíváncsian nézek rá, de nem akarom megzavarni.

– Mi van, ha... ha talál valaki mást? – néz rám aggodalmasan a barátom. – Én talán nem is illenék hozzá. Vagy mi van, ha... ha a családja ellenezni fogja a kapcsolatunkat? A szülei meghaltak, de van egy nagybátyja, aki úgy tudom, elég szigorú. Mi lesz, ha nem tart méltónak Kai-samához?

– Emiatt majd ráérsz akkor aggódni, ha itt az ideje – mosolygok lágyan rá. – Én és Hiroki is rengeteget küzdöttünk és küzdünk egymásért. De nem akarjuk feladni. Nekem is idő kellett, sőt, Hirokinak is, hogy rájöjjünk, szeretjük egymást és együtt akarunk maradni. Ha Kai-san tényleg szeret téged, ha tényleg fontosak vagytok egymásnak, akkor harcolni fog azért, hogy együtt lehessetek. Szerintem őszinte ember, aki mélységesen törődik veled és a legjobbat akarja neked.

– Köszönöm, Ayumu! – sóhajt fel hálásan Ren. – Igazi barát vagy, nem is kívánhatnék jobbat nálad.

A fejem rázom, aztán én is felöltözöm. Eredetileg úgy volt, hogy hazakísérem Rent, de aztán rá kell jönnöm, hogy a holnapi óráimra van még mit tanulnom. Miközben öltözés után a hajamat fésülöm, akaratlanul is eszembe ötlik, hogy talán le kéne vágatnom. Csak nem tudom, Hiroki mit szólna hozzá.

Reggeli után Hiroki taxit hív Rennek, aki megígéri, hogy a következő hetekben valamikor meghív magához, amennyiben a szülei is megengedik. Már alig várom, de szomorú vagyok, amiért elmegy. Bár annak örülök, hogy a dolgok jóra fordultak Kai-sannal, de azért izgulok értük. Miután Ren távozik a taxiban ülve, akaratlanul is beletúrok a hajamba. Tényleg hosszú, nem csoda, ha sokan lányosnak neveznek. De eddig sosem gondoltam rá, hogy levágassam, mert a gazdáimnak így tetszett. De Hiroki nem a gazdám, talán nem bánná a dolgot. Satoru és Aiden Satoru szobájában tanulnak, de Hirokit a kertben találom meg. Éppen a rózsákat nézi. Beszélni akarok vele, mielőtt még tanulni kezdek.