Ayumu

Ötvenhetedik fejezet

A gyűrűmet nézegetem, miközben oldalra fordulok és elmosolyodom. Hiroki ott alszik mellettem, miután tegnap este vacsoráztunk, aztán egy óriásit szeretkeztünk előbb a fürdőben, majd az ágyban is. Minden percét megérte, mert olyan gyengéd és figyelmes volt hozzám, mint eddig még soha, mióta ismerem. Emlékszem, egészen elolvadtam a karjaiban, a gyönyörtől csak nyögdécselni tudtam, amikor pedig elment bennem, vele robbantam én is. Csodálatos este volt, mindent elfeledtetett velem akkor, ami az utóbbi időben történt. Minden szörnyűséget, minden baljós dolgot, amin keresztülmentünk. Még egy időre Renről és Aoiról is sikerült megfeledkeznem, de hiába vagyok most mérhetetlenül boldog, még semminek nincs vége. De Hiroki az enyém, és senkinek nem fogom hagyni, hogy bármilyen csalárd, vagy erőszakos módon elvegye tőlem. Harcolni fogok érte, főleg, mert már van mivel visszavágnom. Már régen nem az a tehetetlen kis pet vagyok, akire mindenki kénye-kedve szerint rátaposhatott, akit büntetlenül megverhettek, vagy megerőszakolhattak. Most már vannak karmaim, és nem félek kiereszteni őket, ha az kell hozzá, hogy megvédjem azt, aki a világon mindennél fontosabb számomra.

Hiroki arca békés, olyan békés, amilyennek az utóbbi időben nem láttam. Az elmúlt hónapok őt is megviselték. Satoru öngyilkossági kísérlete, az apja betegsége, Sakura erőszakossága, az én majdnem halálom és végül... Behunyom a szemem, és próbálok nem arra gondolni, hogy Hiroki milyen képet fog vágni, ha megtudja az igazat. Biztosan haragudni fog ránk, amiért a háta mögött szervezkedtünk, amiért nem szóltunk neki. De nem tehettünk mást. Vajon hogy fog reagálni, ha megtudja, hogy Sakura csak megjátssza magát? Biztosan el fog borzadni, elárulva fogja érezni magát. De tudnia kell! Nem titkolhatjuk előle örökké. De ami Aoit illeti... Elhatároztam, hogy Aoiról nem beszélek, ő már megjárta a maga poklát, nincs szükség rá, hogy még Hiroki is tudjon róla. Nincs szükség rá, hogy felelősségre vonják, hiszen a rendőrségen pont azt teszik vele.

Korán van még, alig múlt hat óra, de én már nem tudok tovább feküdni. Hagyom Hirokit aludni, én pedig csendesen felkelek. Felkapok egy pólót és egy melegítőt, majd halkan kisurranok a szobából és leóvakodom a földszintre. A házban nincs mozgás, és ahogy az előszobába lépek, látom, hogy Satoru és Aiden kabátja is a fogason lóg. A bakancsaik pedig a cipőtárolóban, így valamikor éjjel biztosan hazajöttek. Vajon hallottak minket, amikor szeretkeztünk? Próbálok ezzel nem foglalkozni, és inkább a konyhába megyek, hogy valami reggelit üssek össze. Ez Haruna-san dolga lenne, de ő reggel hét előtt nem ér ide. Legalább megkönnyítem a dolgát.

Egyszerű reggelit készítek felvágottból, zöldségekből, főtt tojásból és sajtból. Még kenyeret is pirítok, bár kétlem, hogy Hiroki hamar felkelne. Ha nem kel fel időben, a kenyér meg fog száradni. Mire Haruna-san megérkezik, már csak a tea elkészítése van hátra. Ezt ráhagyom, mert ő tudja a legjobban elkészíteni úgy a teát, ahogy Hiroki szereti. Én akárhogy próbálkozom, sosem vagyok képes rá. Vagy túl erős lesz, vagy túl gyenge, de sosem tudom pontosan eltalálni a színét, vagy az ízét.

– Szóval, megkérte a kezed? – kérdi Haruna-san, miközben vizet forral a teához.

– Nos... ugyan nem házasodhatunk össze, de... szeretné, ha... ha az élettársa lennék – mondom akadozva. Még mindig alig hiszem el.

– Sawada-san szeret téged, Ayumu-kun – mondja a házvezetőnőnk, mire mélyen elpirulok. – Tudod, sok évig dolgoztam a családjának, mielőtt idejöttem veletek. De még sosem láttam az úrfit olyan boldognak, mint mióta megismert téged. Melletted egyszerűen kivirágzott, és neked is jót tette az ő közelsége.

– Csak Sakura ne lenne a közelben – sóhajtom. – Nem tudom, Hiroki mit fog szólni, ha kiderül, hogy az a nőszemély végig kamuzott neki.

Haruna-san megértően néz rám. Elmeséltem neki mindent Sakuráról, Aoiról, Renről, ő pedig végighallgatott. De ahogy akkor sem tette, most sem tesz megjegyzést, csak bólint egyet. Valószínűleg úgy érzi, hogy alkalmazottként nem az ő dolga beleszólni az ilyesmibe. De a hallgatása is nagy kincs és segítség nekem. Haruna-san számomra nem csupán egy alkalmazott, hanem igazi családtag. Olyan, mintha a nagynéném lenne, de ezt nem merem neki megmondani. Nem tudom, hogy reagálna rá.