Ayumu

Tizennegyedik fejezet (+16)

Satoru-samának sokáig tart megnyugodnia, mielőtt távozna és magamra hagyna. Mindkettőnk szerencséjére Hiroki-sama nem tör ránk, talán azt sem tudja, hogy öccse itt járt. Sajnálom Satoru-samát, leginkább azért, mert számtalanszor láttam már ilyesmit életem során. Sok gazdámnak voltak gyerekei, akik többségében versenyeztek egymással, hogy ki a jobb, erősebb, ügyesebb, okosabb. És legtöbbször az idősebb nyert, ő kapott több figyelmet, több játékot, több pénzt, több elismerést. Ez kegyetlen dolog, de nem szólhatok bele, hiszen csak egy pet vagyok, egy jogok nélküli senki. De akkor is sokszor összeszorult a szívem, ha a fiatalabb testvért, legyen az fiú, vagy lány, összetörtnek láttam. Valahogy nem tudtam rájuk haragudni, még akkor sem, ha a dühüket és a csalódottságukat rajtam élték ki. Nem ők tehettek róla, hogy fiatalabbak voltak, vagy nem voltak elég jók valamiben, nem voltak olyan okosak, mint az idősebb testvéreik.

Sokan azt hiszik, hogy a petek ostobák és vakok, pedig valójában, azt hiszem mi jobban átlátjuk az ilyen dolgokat. Sokkal több mindent megértünk, mint a gazdáink hiszik, hiszen állandóan résen kell lennünk, meglapulnunk, láthatatlannak és jelentéktelennek látszanunk. De akkor is látjuk, mik folynak a családoknál, hogy élnek, hogy bánnak a gyerekeikkel, vagy a testvérek egymással. Satoru-sama semmiben sem különbözik azoktól a fiatalabb testvérektől, akik olyan sokszor megvertek, megrugdostak, lelöktek a lépcsőn, vagy a hajamnál fogva végigvonszoltak a köves járdán, miközben a kezem és lábam össze volt kötve. Féltem, és rettegtem tőlük, fájt, amit velem műveltek, de valamilyen furcsa módon mégsem tudtam őket gyűlöli. Ahogy Satoru-samát sem gyűlölöm, hiszen ő is rengeteg fájdalommal a szívében él, sok mindent kell elviselnie és talán pont emiatt olyan kegyetlen és fellengzős. Hiszen máson nem tudja levezetni itthon a dühét, csak rajtam.

Mégis... mikor azt mondta, hogy szeret, hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Nem, nem mondta ki, de az, ahogy a szavak elhagyták a száját, egyértelművé tette, hogy nem pusztán testi vágyat érez irántam, mint eddig mindenki. Csak éppen, én nem szerethetem, én Hiroki-samához tartozom, az ő tulajdona vagyok. Ám Satoru-sama szavai mégis mélyen érintettek, mert eddig még soha senki nem mondott nekem ilyesmit. Ő nem rossz ember, én tudom, csak annyi mindenen ment keresztül, hogy már neki is sok volt.

Próbálok megnyugodni, mert nem engedhetem, hogy Hiroki-sama felzaklatott állapotban lásson. Iszom egy kis vizet, miközben visszaülök a fotelbe, de a könyvet képtelen vagyok folytatni. Így egy idő múlva felállok, és afelé a könyvespolc felé indulok, ahonnan Satoru-sama levette a vastag kötetet. Mikor odaérek, látom, hogy csupa szakirodalom nehéz címekkel. Ezeket a kanjikat nem tudom elolvasni, mert nem tanultam őket. De biztosan a vizsgájához kellett a könyv, ha ilyen komoly olvasmányt vitt magával. Annyit ki tudok silabizálni, hogy valami közgazdaságtanhoz kellenek. De hogy az mi lehet, arról fogalmam sincs. Talán meg kéne kérdeznem Hiroki-samát, de akkor el kéne árulnom, hogy az öccse itt járt. Akkor pedig Satoru-sama bajban lenne, azt pedig nem akarom. Sosem okoznék szánt szándékkal senkinek sem problémát. Sóhajtok egyet, majd visszaülök a helyemre, de nem tudok másra gondolni, mint Satoru-samára. Hirtelen hallom, hogy nyílik az ajtó, mikor pedig hátranézek, gazdámat pillantom meg, aki mosolyogva néz rám. Én is mosolyt erőltetek az arcomra. Ha ő boldog, akkor engem sem szabad szomorúnak látnia.

– Na, felkészültél a kis városnézésre? – kérdi, miközben odasétál hozzám.

– Még át kell öltöznöm, Hiroki-sama – mondom, mire értetlenül néz végig rajtam.

– Ez a ruha szerintem pont megfelelő – mutat egyszerű, halványzöld pólómra és kék farmeromra. - Csak cipőt kell venned, és indulhatunk is.