Ayumu

Huszonharmadik fejezet

Napok telnek el a mozizás óta, Hiroki-sama és Sakura-sama eljegyzési partija pedig egyre csak közeledik. Én pedig egyre nyugtalanabb vagyok, fogalmam sincs, mit kéne tennem, de azt tudom, hogy megakadályozni nem fogom tudni a dolgot. Rettentően félek, hiszen még karácsony előtt meglesz az esküvő is, nekem pedig mennem kell majd innen. Már teljesen hozzászoktam Hiroki-samához, nem akarom őt elhagyni, de ez ellen nem sokat tehetek. Ha Sawada-sama utasítja a gazdámat, akkor neki kötelessége lesz túladni rajtam. Sakura-sama akármilyen kedves is, nem tűrne meg egy petet a családi fészekben. Hiába beszélnék vele, mert tudom, hogy nem lenne értelme. Szereti Hiroki-samát, őszintén szereti és ebbe belefájdul a szívem. Hiszen nem ő sem tehet semmiről, arról sem, hogy a gazdám nem szereti őt úgy, ahogy kéne, ahogy arról sem, hogy én létezem és Hiroki-sama mellett vagyok. A dolgok egyre jobban összekuszálódnak most, hogy tudom, szerelmes vagyok a gazdámba, ami nagy probléma, hiszen egy pet nem lehet szerelmes. Nekem nem szabadna, hogy ilyesfajta érzéseim legyenek a gazdám iránt, de mégis... Hiroki-sama annyira kedves és figyelmes velem, hogy önkéntelenül is beleszerettem. Ha képes lennék rá, visszamennék az időben és inkább megölném magam még mielőtt találkoztunk volna, semmint fájdalmat okozzak neki. Annyira szeretem őt, de semmit sem tehetek, hogy vele maradhassak. Akármilyen gazdag, és befolyásos, még ő sem szegülhet szembe az apja akaratával. Annak beláthatatlan következményei lennének.

Gyönyörű, meleg, nyári nap van. Aiden átjön Satoruhoz, most kinn vannak a kertben és szemmel láthatóan nagyon jól érzik magukat. Én az erkélyről figyelem őket, miközben egy könyvvel igyekszem álcázni magam és a gondolataimat. Olyan boldogok, hogy sírni lenne kedvem a keserű féltékenységtől. Én miért nem lehetek boldog? Miért kellett petnek születnem? Vajon mit tettem, amiért a szüleim eldobtak maguktól? Miért nem kellettem nekik? Sosem gondolkodtam sokat ilyesmin, mivel minket nem ezért neveltek ki. A szememből kicsordul egy könnycsepp, de letörlöm, mielőtt elérné az államat.

– Mi a baj, kicsim? – hallom meg Hiroki-sama hangját, mire felkapom a fejem. – Miért sírsz?

– Én... én csak... – próbálok valami választ kierőszakolni magamból, ami nem tűnik túl mesterkéltnek. – Én... csak nagyon szomorú a könyv, amit olvasok.

– Mit olvasol, kincsem? – lép oda a gazdám, én pedig nem tudom, hogy reagáljak. Olyan gyengéd velem, mindig becéz és kedveskedik nekem. – Á, A Dzsungel Könyve. Nagyon jó kis olvasmány, de nem tudtam, hogy ennyire meg tud ríkatni. Igaz, te elég érzelgős vagy, Ayumu.

– Sajnálom... – suttogom lehajtva a fejem. Talán ha nem lennék ilyen gyenge és gyámoltalan, nem fájna ennyire, hogy el kell hagynom őt.

– Semmi baj, tényleg vannak benne szomorú részek – simogatja meg a fejem, majd oldalra néz. – Úgy tűnik, Satoru nagyon jól érzi magát Aidennel. Már ideje volt, hogy végre kibéküljön vele.

– Maga tudta?! – kérdem meghökkenve, mire gazdám csak halkan felnevet.

– Elég egyértelmű volt, de inkább hagytam, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Ismered Satorut, ha beleszóltam volna, csak felfújja magát és tagad. Úgy látom, jót tesz neki, hogy itt élünk. Sokkal boldogabbnak, és kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint azelőtt – mondja Hiroki-sama. – Te is sokkal nyugodtabb vagy, mióta nem vagy apám szeme előtt.

Erre nem tudok mit mondani. Ha ismerné a valódi érzéseimet, ha belelátna a fejembe és látná a gondolataimat, nem mondaná ezt. De valóban kissé nyugodtabb vagyok, habár a jövő sötét fellegként közelít felém, én pedig nem tudok előle kitérni, bármennyire is akarok. Hirtelen érzem, hogy Hiroki-sama hátulról megölel. Először megdöbbenek, holott nem ez az első alkalom, de mégis érzem az érintésén, hogy ez most valami más. Nyugtalanság vesz rajtam erőt, alig bírok ülve maradni, így megragadom a karját és amennyire lehet, hátradőlök, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Ő az állát a fejem búbján nyugtatja.