Ayumu

Harmincötödik fejezet

Még mindig alig tudom elhinni, hogy a fiú, aki éppen boldogan ölel engem, nem más, mint Ren. Ren, akivel három éve nem találkoztam. Ren, akiről azt hittem, már nem is él. Önkéntelenül ölelem vissza a fiút, aki annyit segített nekem annak idején, miközben a torkomban gombócot érzek, a lábaim remegni kezdenek és nem sok kell, hogy elsírjam magam. Annyira hiányzott, annyira, de annyira látni akartam, még ha tudtam is, hogy ez lehetetlenség. Most pedig itt van előttem életnagyságban, holott az elmúlt időszakban már alig jutott eszembe. Mint mindenkit, őt is igyekeztem elfelejteni, vagy legalábbis elmém leghátsó részébe száműzni. Most pedig itt van. Ölel engem, mint annak idején, én pedig nem tudom, mit kéne tennem.

– Ugye nem fogsz itt sírni? – hallom meg Ren hangját. – Jaj, Ayumu, mindig olyan kis sírós és érzékeny voltál.

– El sem hiszem, hogy... itt vagy... – suttogom, kibontakozva az öleléséből, két kezem közé fogva az arcát. Ő csak gyengéden mosolyog rám. A szememet szúrják a könnyek, de a nem a szomorúságtól. – Ez... mint egy álom.

– Nem álom, bár én sem gondoltam, hogy egy iskolában foglak viszontlátni – mondja őszintén. – Ezek szerint, a te életed is sínen lehet.

– Ezt hogy érted? – kérdem kíváncsian.

– Hát úgy, hogy... – kezdi, de ekkor észreveszi a nem messze álldogáló Hirokit, és egyből elhallgat. – Ő a te...

– Igen is, és nem is – mosolygok rá. – Hiroki előtt nyugodtan beszélhetsz, ő tud róla – folytatom, megfogva Ren kezét és a páromhoz vezetem. Hiroki kíváncsian néz minket. – Hiroki, ő itt Ren, egy nagyon régi barátom. Ő is olyan, mint én. Vagyis... amilyen én... voltam... -– pirulok el.

– Sawada Hiroki – mutatkozik be Hiroki és meghajol.

– Hazuki Ren vagyok – válaszol Ren, én pedig meglepődöm a vezetéknéven. Nekünk ugyanis olyan nincs. – Örvendek, Sawada-san és köszönöm, amiért gondját viseli Ayumunak.

– Mi sem természetesebb, Hazuki-san. Ayumu számomra a világon mindennél többet jelent – mondja Hiroki, miközben olyan szeretettel néz rám, hogy a szívem majdnem kiszakad a helyéről. Majd hozzám fordul. – Beszélgessetek csak, én addig megtárgyalom a dolgokat az igazgatóval. Nem kell sietni, csak nyugodtan. Ha jól sejtem, van mit bepótolnotok.

– A társalgóban leszünk – válaszol helyettem Ren, mert én jelenleg meg sem tudok szólalni. – A bejárattól balra van, a folyosó végén.

Hiroki csak biccent, majd elindul a folyosón, miközben Ren maga után húz a másik irányba. Még mindig nem térek magamhoz a döbbenettől.

~*~

A társalgó hatalmas, a mi nappalink vagy ötször beférne ide, ha nem hatszor. Az egyik ablak melletti asztalnál ülünk, Ren pedig az automatából üdítőket vesz. A mozdulatai olyan természetesek, hogy arra kell gondolnom, nem először csinál ilyesmit. Amikor leül velem szemben, akkor is fesztelen, mintha sosem lett volna pet, hanem mindig is egy normális családban élt volna. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez ugyanaz a Ren, akivel együtt nőttem fel, akivel nyolc évig egy szobában aludtam, akit három éve az aukción láttam, aki mindig ott volt, ha féltem, vagy valaki bántott. Hozzám képest annyira felnőttnek tűnik, holott egy hónappal fiatalabb nálam. Gyereknek érzem magam mellette.

– Kedvesnek tűnik ez a te gazdád – közli minden bevezetés nélkül, miközben kortyol egyet az üdítőjéből. – Mióta vagy meg neki?

– Május óta – mondom. – De... Hiroki sosem viselkedett velem úgy, mint egy gazda. Mindig a nevén szólítottam. Szeret engem, és én is őt.