Ayumu

Harminckilencedik fejezet

A fiatal férfi odaér hozzánk, akiről csak most látom, hogy egészen jóképű. A haja a nyakát verdesi, hollófekete, szemei sötétek, majdnem feketék. Az arca alapján olyan huszonéves lehet, de nem tudnám pontosan megmondani. A tekintete meglepettnek tűnik, ahogy végignéz Renen, mintha nem hinné el, amit lát. Ren összeszorítja a száját, úgy nézi a másikat. Mintha kissé félne is, vagy inkább ideges lenne. Nem tudom, magukra kéne-e őket hagyni.

– Ren... – suttogja a férfi. – Úristen, én... évek óta kereslek. Hol voltál?

– Kai... sama... – suttogja Ren, le sem véve a szemét a másikról, aki lassú léptekkel hozzálép.

– Ismered? – kérdem óvatosan, mire Ren lassan bólint. – Itt maradjunk?

– Nem kell. Majd... utánatok megyek... – mondja Ren, de a hangja kissé bizonytalan.

– Biztos? – lép oda Satoru is. – Ha ez az alak kellemetlenkedik, majd elintézzük.

– Nem szükséges – rázza a fejét finoman a barátom, majd félig felém fordítja a fejét. – Nem fog bántani. Menjetek fel nyugodtan a tetőre, hamarosan én is csatlakozom.

– Ha valami gond van, akkor szólj! – teszi hozzá Airi. – Tudod a számunkat.

Ren bólint, majd halvány mosollyal int, hogy menjünk csak. Nem szívesen hagyom itt, de mégis eleget teszek az óhajának. Van egy olyan érzésem, hogy Ren biztonságban lesz, nem úgy nézett ki, mintha ez a Kai nevű illető le akarná harapni a fejét. A barátom is inkább úgy festett, mint aki izgatottan ideges, nem pedig halálra rémült. Aztán, ahogy a mozgólépcsőhöz érünk, felsejlik bennem a gyanú, hogy talán ő lehet az a bizonyos fiú, akibe Ren annak idején szerelmes volt. De annak már négy éve, ha akkor az a fiú tizenhét éves volt, most huszonegynek kell lennie. Vajon miről beszélgethetnek ennyi év után? Kai is meg volt döbbenve, ezek szerint nem számított rá, hogy valaha látja Rent. De ezen nincs mit csodálkozni, a petek ritkán találkoznak újra az egykori gazdáikkal, vagy azok gyerekeivel. Néha persze megesik, de nem sűrűn. Én sem találkoztam még egyetlen korábbi gazdámmal is. Na, nem mintha szeretnék bármelyikkel is összefutni, de az esély sajnos mindig megvan rá, hogy belebotlok az egyikükbe. A gondolattól is megborzongok, hogy akár csak véletlenül is, de újra találkozom mondjuk Maruyama Keisuke-samával. Elég volt a kórházban látnom, és máris pánikba estem, holott jól tudtam, hogy már nem ő a gazdám.

– Ayumu, jól vagy? – hallom meg Aiden hangját, mire odakapom a fejem. A szőke hajú fiú aggodalmas pillantásokkal méreget. – Egészen lesápadtál, minden rendben?

– Igen, igen, csak... elgondolkodtam egy kicsit – mondom, majd egy halvány mosolyt is magamra varázsolok. – Semmi gond, csak egy rossz emlék.

– Mindannyiunknak vannak pocsék emlékei – jegyzi meg Kaoru. – Ezért is kerültünk oda, ahol most vagyunk. A sulinkban mindenkinek vannak csomagjai, amiket egész életén át cipel. Ren sem különb. Kinek nagyobb, kinek kisebb a motyója. René elég nagy, ha engem kérdezel. Már nem is csomag, hanem inkább egy egész csomagtartó.

– Mennyit tudtok Renről? – kérdem kapva a témán. Kaoru kíváncsian néz rám. – Csak mert a barátom, és kíváncsi vagyok, nektek mennyit mesélt el a múltjából.

Időközben felérünk a tetőre, ahol rengeteg bokor, fa és virágágyás van. Meg sok zöld tér és persze egy rakás pad. Még egy kis rész is van, ahol néhány asztalt és széket helyeztek el. Lepakolunk, majd helyet foglalunk. Nagyon érdekel, hogy Kaoru és Airi mennyit tudnak Ren múltjáról, azaz, hogy inkább Ren mit mesélt nekik. Muszáj tudnom, hogy úgy alakíthassam én is a saját történetem. Végzetes hiba lenne, ha megtudnák, valójában mik is vagyunk, vagy inkább voltunk mi ketten. De Rennek biztosan volt annyi esze, hogy avatta be a barátait minden részletbe.