Ayumu

Második fejezet

Meglepve nézek körül a hatalmas, gyönyörűen berendezett szobában, ahová gazdám elkísér. Azt mondja, ez az én szobám, amit először el sem akarok hinni. A legtöbb, amit eddig kaptam a gazdáimtól, legfeljebb egy apró raktárhoz volt hasonlatos egy ággyal és egy szekrénnyel. Már ha kaptam egyáltalán szobát. Ám ez a szoba, amelyben most állok akkora, hogy el sem hiszem, hogy kizárólag a sajátom. Minden méregdrágának tűnik, a puha, süppedős, fehér szőnyeg, a világos színű bútorok, a halvány színű fal, a hatalmas ablakokon lógó krémszínű függönyök. És az ágy, ami akkora, hogy hárman, vagy akár négyen is kényelmesen elférhetnek benne. Krémszínű baldachinja van, amit be lehet húzni, a lepedő hófehér, a párnák és a paplanhuzat pedig sötétebb bézs színben tündökölnek. A számra szorítom a kezem, erővel fojtom vissza a kitörni készülő könnyeket, ahogy körbenézek, először lopva, majd gazdám biztató tekintetét látva, már bátrabban. Sőt, teszek is néhány lépést, előbb bátortalanul, majd picit bátrabban, megtapogatva a bútorokat, a díványon levő puha párnákat, az ágyneműt. Utóbbi színtiszta selyem. Minden annyira gyönyörű, hogy úgy érzem magam, mint egy álomban, amelyből nem akarok felébredni.

Alig egy órával ezelőtt még a szalonban álltunk, gazdám telefonált, hogy készítsenek elő nekem egy szobát, és gondoskodjanak számomra ennivalóról. Nem is értem, hogy egy ilyen jelentéktelen, értéktelen, mihaszna jószágnak, mint nekem, hogy járhat ekkora luxus.

Hirtelen egy nő jelenik meg tálcával a kezében, amit az asztalra tesz. A tálcán egy bögre gőzölgő tea, mellette egy tányéron marhasült, sült krumpli és savanyúság. Döbbenten nézek Hiroki-samára, nem értem az egészet, ő pedig úgy tűnik, megérti vonakodásomat és ijedtségemet. Mintha belém látna, úgy lép közelebb hozzám, gyengéden a vállamra téve a kezét. A szemében nem látok kéjvágyat, nem érzem úgy, hogy bántani akarna, mégis kissé tartok még tőle.

– Egyél, biztosan éhes vagy – mondja lágy hangon, amelyben semmilyen rossz szándékot nem hallok. – Utána fürödj meg, és aludj! Van egy saját fürdőszobád is, ott – mutat egy ajtó felé, amelyet eddig észre sem vettem. – Holnap majd mindent megbeszélünk.

Nem válaszolok, nem tudok, ő pedig elenged, majd ellép tőlem. Tudom, hogy most kell megtennem, most kell, ha azt akarom, hogy megtartson. Hiába mondta, hogy nem kellek neki, láttam, hogy nézett rám a szalonban. Ez az egész, amit most adott nekem, túlságosan sok ahhoz, hogy ne kérjen érte valamit. Még én is tudom, vár valamit cserébe, pedig nem vagyok okos, ám a gazdák mindig elvárják, hogy minden apróságot viszonozzunk.

Bár nem akarom megtenni, mert fáradt és éhes vagyok, valamint minden porcikám sikít a fájdalom ellen, ami ezt a cselekedetem követheti, de mégis ez a dolgom. Teszek egy tétova lépést előre, majd lábujjhegyre emelkedve átkarolom a nyakát és megcsókolom. Látom a döbbenetet a tekintetében, hallom az elfojtott nyögést, ahogy ajkaink találkoznak, de nem állok meg. Ajkai vékonyak, de szépen íveltek, jó érzés hozzájuk érni, mert puhák. Testemmel hozzásimulok, és érzem a reakcióját, ám nem azt kapom, amire vártam. Semmilyen értelemben. Erős, határozott kezek ragadják meg a vállam, majd tolnak el, én pedig értetlenül, riadtan nézek bele azokba a sötét szemekbe. Valamit nagyon elrontottam, de haragot nem látok gazdám arcán.

– Ne! – mondja határozott hangon, én pedig összezavarodva állok. Meg kéne szólalnom, bár tudom, hogy bűn, de tudni akarom!

– Gazdám... nem elégedett? – kérdem halkan, remegő hangon. – Hiroki-sama nem... nem talál engem... szépnek? – találgatok ijedten. Mi van, ha nem vagyok elég szép? Vagy nem csókolok elég jól? – Hibás vagyok? – Csak ez lehet a baj. Hibás termék lehetek.

– Nem, nem egyik sem – rázza a fejét, érintése is ellazul a vállamon. – Gyönyörű vagy, nagyon is gyönyörű, de mint mondtam, nincs szükségem petre. Neked pedig nem kéne erőltetned, amit te magad sem akarsz.