Ayumu

Harminchatodik fejezet

Elég hamar elérünk a kórházig, ma úgy tűnik, nincs nagy forgalom, vagy pedig Hiroki csak másik utat választott. Nem tudom, de mikor leparkolunk a kórháznál, akkor sem látom idegesnek. Én azonban kissé félek, mert nem tudhatom, mi lehet az, amit az orvos nem mondhatott el telefonon. Aggódom, nehogy Sawada-samának valami baja essen, mert akkor Hiroki és Satoru is szomorú lesz. De ahogy Hiroki arcára nézek, nem látok aggodalmat, vagy félelmet, így a gyomromban levő szorítás egy picikét enged.

– Bejössz velem, vagy itt maradsz a kocsiban? – kérdi Hiroki, miközben kicsatolja a biztonsági övét. – Nem tudom, milyen hosszú lesz. Ha gondolod, kapcsolok neked addig zenét. Ha pedig végeztem, akkor elmegyünk neked telefont venni.

– Bemegyek veled – válaszolom határozottan. – A telefon pedig igazán ráér, nincs rá szükségem. Eddig is megvoltam nélküle.

– Akkor gyere! – mosolyog rám, nem folytatva a telefontémát. – Megnézzük, mit akar a doki. Biztos nem olyan komoly, a hangján nem hallatszott, hogy baj lenne apával.

Bólintok, majd kiszállunk a kocsiból és a kórház bejárata felé vesszük az irányt. A recepció és az előtér már régi ismerősként üdvözöl, de nekem végigfut a hátamon a hideg. Míg Hiroki az orvos után érdeklődik, én is körbenézek. Sokan vannak, egy kórház mindig tele van. Hiroki leültet a váróban, azt mondja, egyedül beszél az orvossal és az irodájába amúgy sem mehetnék be. Némi pénzt is ad nekem.

– Ha éhes, vagy szomjas lennél, vegyél magadnak valamit az automatából – mondja lágyan, megsimogatva az arcomat. – Sietek vissza, Ayumu.

– Rendben van – válaszolom, majd nézem, ahogy elmegy.

A táskámat magamhoz szorítva ülök a széken, ahová leültetett. Úgy döntök, nem mozdulok innen, hiszen akkor keresni fog, és nem akarom, hogy miattam is aggódnia kelljen. Hirokinak van elég gondja nélkülem is, még az kéne, hogy én is problémát okozzak neki. De nem szívesen vagyok itt, és ahogy telnek a percek, a szívem kezd egyre hevesebben dobogni, kezdek egyre idegesebb lenni. Olyan, mintha Hiroki már órák óta elment volna, de a szemközti falon levő órára nézve döbbenten látom, hogy mindössze öt perce hagyott magamra. Ennyi idő alatt legfeljebb felérhetett az orvoshoz, és ha sokáig tart a beszélgetés, talán egy fél órát is itt fogok ülni egyedül. Jobb lett volna vele mennem, az orvos irodája előtt is biztosan vannak székek. Bár akkor lehet, elfoglalnám valaki elől a helyet. De kezdek nagyon aggódni, mert Hiroki tíz perc után sem jön vissza. Buta gondolat, hogy itt hagyott és nem akar már engem, de a félelem és az aggodalom nagyon fura dolgokat okoz az ember fejében.

Hirtelen árnyék vetül fölém, és mikor felnézek, legnagyobb meglepetésemre Rent pillantom meg magam előtt. Barátom szélesen rám mosolyog, majd nemes egyszerűséggel lehuppan mellém.

– Jól láttam, hogy te vagy az – mondja úgy, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatnánk. – Mit csinálsz itt egyedül? Hol van Sawada-san?

– Az apukája orvosával beszél – mondom egyszerűen, mire Ren kérdőn néz rám. – Az orvos felhívta, hogy valamit meg akar beszélni vele. Éppen shoppingoltunk, így elhozott magával, pedig haza is vihetett volna. Hiroki szerint az orvos hangja nem tűnt aggódónak, de én nem tudok megnyugodni. Nem akarom, hogy valami történjen az apjukkal, bármilyen ember is. – Hirtelen a szám elé kapom a kezem. – Sajnálom, ezt nem lett volna szabad mondanom.

– Segáz – rázza a fejét a barátom. – Tudom, hogy egyes szülők mire képesek, hidd el! Bár te is tudod. És ha az orvos nem aggódik, akkor neked sem kéne. Az orvosok jobban tudják, hidd el!

– És te mit csinálsz itt? – kérdem aggodalmasan. – Beteg vagy?

– Nem, dehogy! – válaszol Ren. – Apukám gyógyszeréért jöttem – mutat fel egy papírtasakot, amit eddig észre sem vettem. – Tudod, magas a vérnyomása, és nem szabad magát túlságosan megerőltetnie. Ez a havi adag, és megkért, hogy én jöjjek el érte, mivel a bátyám besegít az egyik étteremben, a nővéremnek pedig más dolga van. Ma úgysincs semmi fontos dolgom, mivel az iskola csak holnap kezdődik.