Ayumu

Tizedik fejezet

Az ötödik pályán természetesen veszítek, nem is vártam mást. Az a pálya már túlságosan is nehéz nekem, ráadásul elhasználom mint a három életem, így a játék kiírja nekem a Game Over feliratot. Halálra váltan ülök, nem is merek Satoru-samára nézni, hiszen most meg fog büntetni. Talán csak kicsit megver, de az is lehet, hogy megerőszakol. Bár azt most esetleg nem fogja megtenni, hiszen Gazdám már itthon van, aki csodálkozna, ha túlságosan sokáig lennék az öccse szobájában.

Hallom, ahogy Satoru-sama szétszereli, majd elteszi a játékot, de nem merek mozdulni, még csak rá sem merek nézni. Túlságosan is félek attól, hogy miféle büntetést eszel ki számomra, amiért elveszítettem a játékot. Ő sem szól egészen addig, míg mindent el nem pakol, majd mellém lép.

– Állj fel! – parancsol rám, mire engedelmeskedem, de a fejem lehajtom. – Vesztettél, így büntetést érdemelsz, Ayumu-chan, elvégre így egyeztünk meg, nem?

– Igen, Satoru-sama – válaszolom alázatosan, miközben egész testemben remegve várom a parancsait. Bármit akar is tenni velem, engedelmeskednem kell neki. Ő is részben a gazdám.

– Nos, arra gondoltam, hogy mivel a bátyám sosem visz sehová, egész nap itthon kuksolsz és semmi hasznosat nem csinálsz – kezd bele Satoru-sama, mire összeszorítom a szám. Sejtem, mi következik. – Így úgy gondoltam, talán én hasznodat venném, megmutatnám neked, mit is jelent a kemény munka. Pont ezért, amíg a vizsgáim véget nem érnek, mindenben a rendelkezésemre állsz. Te leszel az én személyi inasom, aki minden füttyentésemre ugrik, mégpedig villámgyorsan. Megértetted?

– Azt... azt óhajtja, hogy... kiszolgáljam Önt? – kérdem döbbenten. – Mint... mint ahogy Haruna-san szokta csinálni?

– Pontosan – válaszol a fiú. – Ha szomjas vagyok, akkor inni hozol, ha éhes, akkor enni. És a többi, és a többi. Attól függ, éppen mit kívánok. És – emeli fel a fejem az állam alá nyúlva – előfordulhat, hogy téged kívánlak meg. Remélem érthető a célzás.

– Igen, Satoru-sama – válaszolom halkan, miközben nyelek egyet.

– És még valami – folytatja, miközben elenged, én pedig akaratlanul is hátralépek. – A bátyámnak egy szót sem szólhatsz erről, vagy gondoskodom róla, hogy a napot is elátkozod, amikor világra jöttél. Remélem, érthetően fogalmaztam, pet.

– Igen, Satoru-sama – bólintok.

– Most menj, kutyuska, a gazdid már biztosan türelmetlenül várja, hogy farok csóválva a lábai elé vesd magad – közli Satoru-sama.

A hangjából és a testtartásából érzem, hogy ez megint az a fiú, akitől rettegnem kell, aki megcsókolt, aki parancsba adta, hogy leszopjam. Mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mi történik, Satoru-sama megragad a karomnál fogva, majd nem túl gyengéden kirak az ajtó elé. Aztán már csupán az ajtó csukódását hallom, mielőtt rájöhetnék, hogy nem akar velem ma többet foglalkozni. Lassan eszmélek rá, hogy a személyes szolgája lettem, akit ráadásul bármikor megdughat, ha akar. Hiszen mindenben engedelmeskednem kell neki, amíg le nem vizsgázik. Vajon az meddig tarthat? Hány nap, vagy hány hét lehet az egyetemen a vizsga? Erről nincs fogalmam, megkérdezni pedig nem merem, mert a végén megharagszik és megver. Sok gazdám tudta, hogyan kell úgy megverni egy petet, hogy annak ne maradjon nyoma, legalábbis látható nyoma ne. Talán Satoru-sama is képes úgy megverni, hogy Hiroki-sama ne lássa. Csak ekkor eszmélek rá, hogy Hiroki-sama vár engem, hiszen azt mondta, együtt vacsorázunk. Gondolatban jól pofon vágom magam, amiért elfeledkeztem a gazdámról, pedig azt tilos. A Gazda mindig az első egy pet számára, ez a legelső dolog, amit a fejembe vertek a betanításom során. A kiképzőm szerint nagyon sok pénzt öltek belém, amikor tanítottak, mert szebb és okosabb voltam a többi, velem egykorú petnél. Persze, ez semmit sem jelentett, hiszen legfeljebb egy értelmes állatnak tekintettek, nem embernek. Nem mintha ez valaha zavart volna.