Ayumu

Hetedik fejezet

Halálra váltan lapulok a szőnyegre, mintha ezzel el tudnám kerülni a végzetemet. De tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen, hiszen Hiroki-sama tud arról, hogy milyen mocskosan aljas dolgot tettem, amikor bementem Satoru-sama szobájába. Talán pont ő utasította Satoru-samát, hogy lássa, meddig ér az iránta való hűségem. Most pedig látta, hogy semeddig, hiszen készségesen teljesítem bárki kívánságát, legyen az akármilyen perverz is. Képes vagyok első szóra bárki ágyába bemászni, aki csak megparancsolja nekem. A léptek elhalnak, én pedig érzem, hogy Hiroki-sama felettem áll. Nem merek ránézni, a fejemet sem merem felemelni, csak remegek könnyes szemekkel, ujjaim a puha szőnyegbe vájnak, mintha azzal bármit meg tudnék akadályozni. Aztán rájövök, hogy Satoru-sama spermáját sem töröltem le, az egész ott van a ruhámon, az arcomon, a mellkasomon. Ha Gazdám meglátja, még csak le sem tudom tagadni, hogy mit műveltem. A félelem megbénít, hát még az, amikor egy kezet érzek a fejemen. Várom, hogy Hiroki-sama erős ujjai a hajamba markolva felrántsanak, várom a pofont, a rúgásokat, a korbácsot, mindent, amihez hozzászoktam már a hosszú évek alatt. Hiszen nem számítok neki, nem is akar engem, kinn hagyott a tűző napon, vagy talán már előre kitervelt mindent, hogyan tudná még keservesebbé tenni az életemet. Hiszen én csak egy értéktelen kis háziállat vagyok, most pedig végre Gazdám megmutatja, hol a helyem. Valahogy vártam is, hiszen a kedvességgel nem tudok mit kezdeni. Biztosan örömét leli abban, hogy sírok, az ilyesmi mindig fel szokta vidítani az előző gazdáimat is. Bizonyára ő is boldog most, hogy reszketek, félek, halálra rémülten nyüszítek a lábai előtt, ahol a helyem van. Talán még a szobámat is elveszi, de nem is baj, nincs is szükségem rá. Jó nekem egy régi, kopott szőnyeg is, ahol meghúzhatom magam az ágya mellett. Vagy akár egy kis szekrény, esetleg egy ketrec.

– Ayumu? – hallom meg Hiroki-sama hangját, ami nem kegyetlen, nincs tele haraggal, inkább aggodalommal. – Ayumu, minden rendben? Jól vagy, kicsim? Fáj valamid?

Beharapom az alsó ajkam, nem tudom, mit mondhatnék. Most is olyan gyengéd, az ujjai lágyan simogatni kezdik az hajamat, nem kapnak bele, nem rángatják, nem azt kapom, amire számítottam, ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Félek, nagyon félek, de muszáj válaszolnom valamit, különben mérges lesz.

– Én... én... – A hangom remeg, iszonyatosan rettegek, de muszáj akár erővel is kipréselnem magamból a szavakat. – Én... Sajnálom, Hiroki-sama. Sajnálom...

Választ sem várva pattanok fel, amit nem szabadna, majd iramodok be a fürdőbe, bezárva az ajtót magam mögött. Biztosan rettentően mérges lesz, dühöngeni fog, amiért kizártam, de nem bírok a szemébe nézni. Nem azok után, amit tettem, nem azok után, amiket érzek és gondolok. Magamban fohászkodom, hogy ne jöjjön utánam, ne próbálja rám törni az ajtót, ne csináljon semmit, csak hagyjon egy picit megnyugodni. Letépem magamról a kimonót, majd a zuhany alá lépek és megnyitom a vizet. Jéghideg, de nem érdekel, az legalább lemossa rólam a mocskot, a szennyet, bár amit tettem, azt képtelen vagyok lesikálni magamról. Reszketek a hidegtől, fázom, de tudom, hogy megérdemlem, hiszen nekem csak ez jár. Még a víz zubogásán át is hallom, hogy Hiroki-sama hangosan kopogtat az ajtón, de a hangja nem ér el hozzám. Addig maradok, míg elég tisztának nem érzem magam, csak akkor zárom el a vizet és törlöm meg magam egy hatalmas, puha törülközővel. Hajamat egy másik törülközőbe tekerem, majd magamra kapok egy halványsárga színű fürdőköntöst és lassan az ajtóhoz osonok. Tudom, hogy Hiroki-sama még ott van, nem szól semmit, de érzem, hogy az ajtó másik oldalán áll. A szívem hevesen ver a félelemtől, attól tartok, mindjárt elájulok. Fázom, ideges vagyok, hányingerem van, de muszáj vele szembenéznem.

Óvatosan nyitom ki az ajtót, de nem merek ránézni, nem akarom látni a gyűlöletet, a dühöt, a bosszúvágyat a szemében. Reszketek, de nemcsak a hidegtől, hanem a félelemtől is, ami a csontomig hatol. Hánynom kell, de visszatartom, nem öklendezhetek a lába elé, főleg nem a drága, bőrből készült cipőjére, mert azzal csak rontanám a dolgot. El akarok tűnni, azt kívánom, bár elnyelne a föld, akkor nem kéne többé szenvednem és senkinek sem okoznék problémát. Aztán hirtelen valaki megölel, én pedig döbbenten jövök rá, hogy a Gazdám az. Hiroki-sama erősen tart a karjaiban, de nem durván, inkább óvón és féltőn, amivel nem tudok mit kezdeni. Amit ismét nem értek, ami nekem új, idegen és ijesztő, mégis biztonságot adóan meleg. Még sosem éreztem ilyesmit, annak ellenére, hogy néhány egykori gazdám nem bánt velem állandóan durván. De ez akkor is most valami olyan, amit nem tapasztaltam eddig. Nem tudom, hogyan kéne reagálnom, mit kéne tennem, így csak állok bénultan, hagyva, hogy Hiroki-sama karjai körbefonjanak, hogy az állát a fejemen pihentesse én pedig erős mellkasának szoruljak. Tudom, hogy nem szabadna élveznem ezt a dolgot, nem szabadna hamis illúziókba ringatnom magam, de mégis... mégis... Az érzéseim kavarognak, a fejem zakatol, a szívem hevesen ver, miközben a testem kezd ellazulni az ölelésétől. Egészen addig tart, míg meg nem nyugszom, vagy legalábbis, már nem vagyok olyan zaklatott, mint annak előtte. Elenged, majd két kezével megragadja a vállam, de nem erőszakosan, inkább gyengéden és csak néz rám. Nem merek ránézni, inkább csak magamon érzem a tekintetét, ő pedig nem mozdul. Végül lassan, nagyon lassan felnézek és szemeim találkoznak az övéivel. Aggodalommal telve néz rám, talán egy megbánással, vagy szomorúsággal. Nem értem, mit bánt volna meg, mikor én vagyok mindenért a hibás. Mindig minden az én hibám, hiszen én csak egy hasznavehetetlen, buta kis használati tárgy vagyok, semmi más.