Ayumu

Negyvenkettedik fejezet

A szívem a torkomban dobog és erősen kapaszkodom Hirokiba, miközben átlépünk a ház küszöbét. Minden ugyanolyan, ahogy emlékeztem rá, semmi sem változott, de már az előtérben is rengeteg az ember. Hiroki és Satoru köszöntik az ismerősöket, de mindkettőjük arcán látom, mennyire feszültek. Hiroki jobban tudja titkolni, hogy az öccse, akit Aiden halkan biztat, hogy minden rendben lesz. Hiroki megpaskolja a kezemet, de ettől nem tudok megnyugodni. Többen kíváncsi pillantásokat vetnek rám, de szemmel láthatóan nem ismerik fel bennem azt a fiút, aki „elrontotta" az eljegyzési partit. Ez némileg megnyugtat, bár látom, hogy a fotósok már dolgoznak és biztos vagyok benne, hogy rólunk is készült már kép. De senki sem zaklat minket. Gondolom, talán Sawada-sama szólt, hogy ne zaklassák a vendégeket. Vagy maguktól is volt annyi eszük, hogy ne jöjjenek oda, hogy készíthetnek-e rólunk képet. Én biztosan nemet mondanék , még akkor is, ha muszáj volna pózolnom.

– Menjünk, minél előbb túlesünk apánk üdvözlésén, annál jobb – mondja halkan Hiroki, elsősorban Satorunak címezve szavait.

– Rendben – sóhajt a fiatalabb testvér, de látom rajta, hogy legszívesebben kimenekülne a házból. Én is így érzek.

– Minden rendben lesz, nem hagyom, hogy bántson titeket. – Hiroki rám mosolyog, de én képtelen vagyok visszamosolyogni rá. Csak egy ideges grimaszra futja az erőmből. – Ayumu, nem fogom hagyni, hogy elvegyen tőlem, érted?

– Értem – préselem ki magamból. A gyomrom egy csomóban van, mert nagyon is jól tudom, mire képes az az ember. – Bízom benned.

Hiroki megszorítja az ujjaimat, majd utat vágunk magunknak a befelé igyekvő vendégek tömegén át. Rengetegen vannak, mind dúsgazdag férfiak és nők, néhol egy-egy velem egykorú, vagy nálam valamivel idősebb fiatalt is felfedezek. Mind olyan magabiztosnak látszanak, hogy egyszerűen kisebbrendűségi érzésem támad. Tudom, hogy sosem leszek olyan, mint ők, sosem fogok közéjük tartozni. Régen zavart volna, féltem volna tőlük, de tudom, hogy Hiroki mellettem van. Vele nem érzem magam olyan nyomorultnak, de mégis fellángol bennem a már régen eltemetett érzés. Hiába, a belém vert viselkedést nem olyan könnyű levetkőzni. Hirokihoz simulok, aki, mintha megérezné a félelmeimet, újfent megszorítja az ujjaimat.

– Ne hidd, hogy különbek nálad – suttogja halkan a fülembe. – Ők is csak emberek, és a többségük közel sem olyan magabiztos, mint ahogy előadja magát. Ráadásul, te sokkal többet érsz az ilyen kis beképzelt pulykatojásoknál.

Erre majdnem elnevetem magam, és érzem, hogy a görcs oldódik a gyomromban. De nem szűnik meg teljesen, bár már magabiztosabbnak érzem magam. Azonban nem tudom, hogy fogok reagálni, ha találkozom Sawada-samával. Sakura és a bátyja nem számítanak, de Sawada-samától rettegek.

Miközben a tömegben haladunk, hallom, hogy Satoru és Aiden halkan beszélgetnek, néha pár szót váltanak egy-két ismerőssel. Hiroki pedig nekem magyaráz közben, bemutat pár embernek, akiknek a nevét nem mindig tudom megjegyezni, elmondja, ki kicsoda és milyen pozícióban van itt. Vannak itt politikusok, üzletemberek, a cég külföldi partnereinek képviselői Dél-Koreából, Kínából, Amerikából, sőt, még Egyiptomból is. Mivel egyetlen szót sem értek semmilyen idegen nyelven, Hiroki tolmácsol nekem. Hiába, ő olyan okos, bár tudom, hogy angolul én is meg tudnék tanulni. De jelenleg még japánul sem írok és olvasok folyamatosan. Nem is olyan hihetetlen, hogy a Sawada családot ennyien ismerik, hiszen hatalmas multivállalatuk van, amit egy nap Hiroki fog vezetni. De csak most szembesülök vele, mennyi vendég is van már itt, pedig a báltermet még el sem értük. Lassan elköszönünk az egyik amerikai partnervállalat képviselőjétől és feleségétől, majd elindulunk a bálterem felé.