Ayumu

Ötvenegyedik fejezet

Nem tudom pontosan, hogyan is kerülök haza. A fejem zúg az intézetben látottaktól és Keita-sama szavaitól. Valóban az én hibám lenne az egész? Valóban én okoztam volna Sakura állapotát? Ha így van, vezekelnem kell érte, mégpedig úgy, hogy Hirokit átengedem neki. De tudom, nagyon jól tudom, hogy a szívem mélyén erre nem vagyok képes. Mégis meg kell tennem, meg kell mondanom Hirokinak, hogy Sakura mellett a helye. Olyan furcsa, ez az egész megint lejátszódik. Már nem először készülök arra, hogy elhagyjam Hirokit, valahogy mégis mindig újra és újra egymásra találtunk. De talán ezúttal erre nem lesz lehetőség. Mikor kiszállok a taxiból, még mindig nem igazán tudom, hogy mit is mondjak Hirokinak. Hogy kéne kezdenem? Elvégre elég fontos dolgokat titkolt el előlem, bár az is igaz, hogy talán azt akarta, hogy a saját szememmel lássam Sakura állapotát. Nem tudok rá haragudni, hiszen én kényszerítettem rá, bár az is igaz, hogy ő titkolózott. De meg akart védeni, holott tudja jól, hogy nem óvhat meg mindig mindentől. Nem vagyok gyerek, képes vagyok már önálló döntéseket is hozni.

Sóhajtva lépdelek fel a lépcsőn, majd nyitom ki előbb a rácsot, majd az ajtót. Mikor azonban belépek a házba, hangok ütik meg a fülemet. Leveszem a cipőmet, kabátomat, majd a nappali felé indulok, ahonnan a hangok hallatszanak. Satoru kiabál, amin meg kéne lepődnöm, de nem teszem. Satoru mindig is vehemens volt, de ha jól hallom, rólam megy a vita.

– MÉGIS HOGY LEHETTÉL ILYEN ESZEMENT, BÁTYUS, HOGY ELENGEDTED ŐT EGYEDÜL?! – üvölt magából kikelve Satoru. – VAN FOGALMAD RÓLA, MI MINDEN TÖRTÉNHET VELE? MI VAN, HA ÖSSZEFUT APÁNKKAL, VAGY KEITÁVAL?! ERRE PERSZE NEM GONDOLTÁL A SOK ESZEDDEL!

– Sato-chan nyugodj le! – hallom meg Akira hangját, amin meglepődöm. Jó ideje nem láttuk már Akirát, de örülök neki, hogy itt van. – Nem a bátyád hibája az egész! Egyébként is, úgy tudom, Ayucchi saját maga akart odamenni egyedül. Előbb kérdezzük meg őt is, aztán...

– HOGY TUDNÉK LENYUGODNI?! – Satoru szinte sikít, én pedig nem akarom, hogy miattam hajba kapjanak. – HISZEN AZT SEM TUDJUK...

– Nyugalom, itthon vagyok – lépek be a nappaliba, mire minden fej felém fordul.

Engem azonban jobban meglep, amit látok. Hiroki az a kezét az arcán nyugtatja, miközben Akira és Aiden együttes erővel próbálják visszafogni Satorut attól, hogy Hirokira vesse magát. Ha jól értelmezem a helyzetet, Satoru már bemoshatott egyet a testvérének. Sóhajtva a fejem csóválom, ami éppen elég időt ad Satorunak arra, hogy konkrétan kitépje magát a párja és a barátja kezeiből és hozzám siessen. Olyan vehemensen ölel meg, hogy majdnem felborulunk, nekem meg csak arra van időm, hogy ledöbbenten pislogjak, mint bagoly a fán.

– Hála égnek, hogy épségben itthon vagy! – mondja aggodalmas hangon Satoru, majd elenged, de csak azért, hogy két keze közé fogva az arcomat alaposan végigmustráljon. – Nem esett bajod? Nem támadt rád senki? Miért nem szóltál senkinek, hogy egyedül mész? Mégis hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy...

– Satoru, hagyd már levegőhöz jutni szegényt! – rángatja el Aiden tőlem a párját, én pedig a kanapéra vetem magam.

Hiroki mellém ül, és bűnbánó arccal ölel át. A jobb arcán hatalmas, vörös tenyérnyom látszik, mire rosszallóan Satorura nézek. Ő csak mérgesen fúj egyet, majd ledobja magát az egyik fotelbe és olyan szemekkel néz Hirokira, mint aki ölni akar.

– Akarom tudni? – nézek egyikről a másikra.

– Satoru megtudta, hogy egyedül mentél el meglátogatni Sakurát – kezdi Aiden. – Úgyhogy bepancsolt egyet Hiroki-sannak. A többit meg már láthattad.