Ayumu

Harmincharmadik fejezet

Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék, de egyáltalán nem zavar. Nincs hideg, ráadásul Aidennek végre van ideje engem a könyvtárba hozni. Hatalmas helyiség, még sokkal nagyobb, mint a Sawada-villa könyvtára, pedig az sem kicsi. Rengeteg polc van tele könyvekkel és persze a rossz idő ellenére is sok az ember. Nem túlzottan szeretem a tömeget, de most mégis elviselem, mert ezek az emberek egyáltalán nem ismernek. Talán ez annak köszönhető, hogy egyrészt már eltelt pár hét az eljegyzési parti botránya óta, másrészt annak, hogy azon az egy, ominózus cikken kívül több nem jelent meg rólunk. Hiroki azt mondta, hogy két nappal később az a cikk is eltűnt, az emberek pedig úgy tűnik, egyszerűen napirendre tértek a dolog felett. Nem volt hír, nem volt miről pletykálni, beszélni és az egész feledésbe merült. Satoru szerint az emberek szeretik olyasmibe beleütni az orrukat, amihez semmi közük, de engem kifejezetten megnyugtat a tudat, hogy senki sem ismer fel. Szeretek névtelen és láthatatlan maradni, hiszen egész életemben ezt szoktam meg. Egy gazdám sem mutogatott engem csak úgy, kivéve, ha kölcsönadtak valakinek, vagy feltettek egy fogadásra, esetleg meg akartak szabadulni tőlem. De ezek nem voltak mindennapos alkalmak. Most jól belegondolva, az elmúlt nyolc év alatt talán ha egy tucatnyi gazdám volt, ami annyira nem is tűnik soknak. Utánaszámolva valóban nem lehet több tizennégy-tizenöt embernél, akiket eddig szolgáltam, de mindig nagyon soknak tűnt. Azonban mióta Hiroki mellett vagyok, úgy érzem, kapok levegőt, nem kell neki mindenben megfelelnem. Ő úgy szeret, amilyen vagyok. Elfogad annak, ami vagyok, amiért borzasztóan hálás vagyok Hirokinak. Szeretem őt, az életemet adnám érte, ha kell, de tudom, hogy ezt soha nem kérné.

Elgondolkodva sétálok a polcok között, nem tudom, mit vegyek ki. Szívem szerint az összes könyvet hazavinném, de van, amelyik túl nehéz még nekem. Meg Aiden azt mondta, hogy maximum hat könyvet kölcsönözhetek a kártyájával, és abból hármat Satoru – aki szintén velünk tartott – már lestoppolt. Szeretnék valami kissé nehezebb nyelvezetű könyvet, amiből tanulhatok. Hála Hirokiéknak, már néhány nehezebb kanjival is elboldogulok, a hiraganákat és katakanákat pedig könnyen olvasom. Végül megpillantok egy könyvet, amit sem otthon, sem a villában nem láttam még. A címe Harry Potter és a Bölcsek köve. Vékonyabb kötet, és ahogy elolvasom a hátoldalán a fülszöveget, egyből érdekelni kezd a történet. Beleolvasva sem nehéz a szövege, csak nevekkel fogok kissé bajlódni, de nem lesz probléma, úgy érzem.

– Ayu-chan, találtál már valamit? – hallom meg Satoru hangját, mire hátrafordulok. A fiú a kezében három, meglehetősen vastag könyvvel tart felém.

– Igen, azt hiszem – mutatom neki a kötetet.

– Harry Potter? – nézi érdeklődve a címet. – Remek olvasmány, én mind a hét kötetet olvastam. Megvannak a... tudod hol, de nem szívesen mennék vissza értük. Bár fel kell hogy hívjam a figyelmed, hogy a kötetek egyre darkosabbak lesznek.

– Darkosabbak? – kérdem kíváncsian, miközben az is elér a tudatomig, hogy a sorozat hét kötetes. Tehát még van hátra belőlük hat. – Mi az, hogy darkosabb?

– Sokkal sötétebb lesz a történet, egyre több a veszély, a haláleset, meg ilyenek – magyarázza Satoru türelmes hangon. – De én csak ajánlani tudom. Remek a történet, zseniálisak a karakterek és szerintem nem fogod tudni letenni. Hozd ki a második kötetet is, a Titkok kamráját, mert ezt szerintem egy hét alatt kiolvasod.

Bólintok, majd a Titkok kamráját is leemelem. Ekkor bukkan fel Aiden, a kezében egy könyvvel, és a fejét csóválva nézi, hogy bizony megvan mind a hat kötet. Ahogy meglátja a nálam levő könyveket, elégedetten mosolyodik el, amiből azt a következtetést szűröm le, hogy jól választottam.