Ayumu

Tizenharmadik fejezet

Csak bámuljuk egymást, miközben én még mindig a korláton állok, egyik kezemmel a falat fogva, gazdám pedig döbbenten, halálra rémült tekintettel vizslat engem. Egy lépést sem tesz, mintha attól félne, hogy ugrom, én pedig nem tudom, miért nem csinálok semmit. Pedig olyan egyszerű volna, csak egyetlen lépés, csak egyetlen mozdulat, mégis képtelen vagyok megtenni. Mintha a testem megmerevedett volna, akárcsak egy darab kő, sem mozdulni, sem szólni nem vagyok képes. Szinte arra is kényszerítenem kell magam, hogy levegőt vegyek, bár nem értem, miért. Mi haszna van levegőt vennem, ha úgysem akarok élni? Olyan egyszerű lenne leugrani, véget vetni mindennek, búcsút inteni a rengeteg fájdalomnak, szenvedésnek. De valahogy nem bírom megtenni. Ahogy Hiroki-samát nézem, felidéződik bennem, hogy bánt velem a legutóbb. Kegyetlen volt, aljas és gonosz, mint a többi gazdám. Ugyanakkor... ugyanakkor jogosan tette, amit tett, hiszen én voltam a hibás azért, ami történt. Én engedelmeskedtem Satoru-samának, én mentem be a szobájába, én hagytam, hogy majdnem megdugjon. Mégis... mégis... Hiroki-sama jól bánt velem, kedves volt hozzám és még ezek után is a kedvencemet főzte. Ha most leugrom, csak újra problémát fogok neki okozni, de még sincs jogom élni tovább. Nem értem, mit kéne tennem, és ez a tehetetlenség szinte széttép. A szél belekap a hajamba, megtáncoltatja barna színű fürtjeimet, miközben lenézek az alattam elterülő kövezetre. Csak egyetlen lépés, csak egyetlen pillanat és vége. Nagy levegőt veszek, ám ekkor egy hang megállít.

– Ayumu! – A hang reszkető, aggodalommal teli, mégis felismerem benne a gazdám hangját. – Ayumu... gyere ide, kicsim! Nem foglak bántani, én... sajnálom. Nem kellett volna úgy viselkednem veled, nem kellett volna olyan kegyetlen dolgokat mondanom neked. Szállj le onnan, mert még leesel.

Nem szólok semmit, nem tudom, lenne-e értelme. De mégis... mégis... annyira fájnak a szavai. Őszintén csengenek, de nem tudom, hihetek-e nekik. Félek, rettentően félek, hogy hazudik nekem, ha pedig leszállok innen, talán tényleg megver. A verés nem is számít annyira, azt megszoktam, de nem bírnám ki, ha újra csalódnom kéne. Annak ellenére érzem ezt, hogy ilyen dolgokra még csupán gondolnom sem lenne szabad.

Gazdámra nézek, aki a kezét nyújtja felém. A tekintete tiszta, aggodalomtól csillogó, én mégis félek, rettegek, mi lesz, ha elfogadom a segítségét. Vajon mit művelt Satoru-samával? Nem, nem kérdezhetem meg. De muszáj engedelmeskednem, mert ha most ugrom, akkor tényleg csak kényelmetlenséget okozok neki. Én pedig nem szeretnék senkinek gondot okozni, nem akarom, hogy úgy emlegessenek, mint a petet, aki a gazdája előtt ugrott le az erkélyről. Az ilyen dolgokat egyébként is a legjobb csendben csinálni, amikor senki sem látja. De ha most teszem meg, amikor itt van, az neki sem lesz jó, talán fájni is fog neki, meg fog ijedni, én pedig ezt nem akarom. Bármennyire is fáj, bármennyire is félek, még élnem kell. Muszáj! Még túl kell élnem néhány dolgot, akármennyire is az ellenkezőjét akarom.

Még várok egy picit, de ő nem sürget, nem is jön közelebb. Gazdám ott marad az ajtóban, mintha attól félne, hogy ellenkező esetben valami meggondolatlan dolgot cselekszem. Pedig meggondoltam az egészet, de még abban sem én döntök ezúttal, hogy meghalhatok-e, vagy sem. Ő már eldöntötte helyettem, de ennek ellenére képtelen vagyok haragudni rá, vagy gyűlölni őt. Remegő kézzel kapaszkodom még jobban a falba, majd lépnék le, de a lábam megcsúszik, én pedig félelemtől sikítva már zuhanok is hátra. Ám még mielőtt testem átbucskázhatna a korláton, érzem, hogy két erős kar ragad meg, majd húz biztonságba. Aztán arra eszmélek, hogy a földön ülök valaki ölében, és azok az erős karok szorosan ölelnek magukhoz. Első pillanatra fel sem fogom, hogy mi történt, kell egy kis idő, hogy rájöjjek, gazdám az, az ő ölében ülök, ő szorít magához, miközben egész testében remeg. Fejem mellkasán pihen, és hallom, ahogy a szíve zakatol, szinte kiugrik a mellkasából, ahogy az enyém is. Nem merek felnézni, nem bírok, nem akarom látni a tekintetét, nem akarom tudni, hogy fél-e, haragszik-e rám, vagy pedig megkönnyebbült, amiért mégis életben vagyok. Reszketek, mintha bizony fáznék, holott inkább halálra vagyok rémülve. Majdnem meghaltam, de nem ez az, ami a legnagyobb aggodalommal tölt el. Ha meghaltam volna, mindössze megszabadulok mindentől, ami fáj és szomorú. De Hiroki-sama érintése nem kegyetlen, nem durva, inkább védelmező.