Ayumu

Harmadik fejezet

Reggeli után Gazdám betartja az ígéretét, és körbevisz a hatalmas házban. Pedig biztosan lenne jobb dolga is, mint hogy egy ilyen hasznavehetetlen, koszos kis senkit pesztráljon, de nem szólok semmit. Nem tehetem szóvá, hiszen ki tudja, nem haragudna-e meg érte. Én úgyis mindenkinek csak bajt okozok, nem vagyok másra jó, minthogy széttegyem a lábam, vagy kielégítsem a gazdám, hiszen erre neveltek.
Hiroki-sama még arra is engedélyt ad, hogy nézelődjek, így felemelem a fejem, és teszem, amit mond. Hatalmas a ház, egy valóságos palota, bár a legtöbb gazdám ilyenben szokott élni, de ez valahogy mégis más. Árad belőle a finom elegancia, amit nem tapasztaltam sok helyen. Eddigi gazdáim többsége ugyan mérhetetlen, drágábbnál-drágább holmival vette körbe magát, de valahogy nem mindig illettek egymáshoz. Itt azonban nem érzem úgy, mintha semminek nem lenne nem helye. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy... kellemes, és megnyugtató érzés fog el, ahogy a folyosókon sétálunk. Gazdám megmutatja a saját, az ő ízlésének megfelelően berendezett szobáját, a dolgozószobáját, elmagyarázza, merre ne kószáljak, megtudom, hol a konyha és a bentlakó dolgozók lakrésze. Minden olyan gyönyörű, olyan elegáns, hogy csak ámulok és bámulok. Gazdám nem szól semmit, csak halvány mosollyal néz rám, mire elönt a szégyen, és lesütöm a szemem.
– Mi a baj, Ayumu? – kérdi hirtelen, mire megrázom a fejem. – Na, mondd el, mi bánt – faggat, és megérinti a vállam. Megremegek, de nem húzódok el. Nem is tehetem, hiszen azt nem szabad.
– Én... én csak... – suttogom halkan, akadozva, hiszen megengedte, sőt parancsba adta, hogy beszéljek. – Én... csak... Olyan szép itt minden, és... elbambultam. Bocsánat, gaz... Hiroki-sama – hajolok meg mélyen. – Kérem, ne haragudjon rám! Önre kellett volna figyelnem, de én ehelyett...
– De hiszen én mondtam, hogy nyugodtan nézelődj, és olyan édes voltál, hogy nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Nem kell elnézést kérned, kicsim – mondja nyugodt hangon, és az ujját az állam alá téve emeli fel a fejem. Vörös pofival, döbbent tekintettel nézek rá. Édesnek talál? – Egyszerűen zabálnivaló vagy, amikor így nézel. Mint egy kisgyerek – kuncog halkan, de a hangjából nem hallok ki gúnyt.
– Ó! – mondom, mindössze ennyi telik tőlem, majd nagy meglepetésemre kézen fog, és úgy megyünk tovább. Az érzésre, ahogy a kezemet fogja, újra elönti a vér az arcomat. Még sosem éreztem ilyesmit. De tudom, hogy ez is olyan tiltott érzés, amit nem szabadna éreznem, még csak gondolnom sem szabadna rá. Mégsem tudok tenni ellene semmit.
– Gyere, megmutatom a könyvtárat. Ennyi könyvet szerintem még életedben nem láttál – mondja Gazdám, és úgy tűnik, vagy nem veszi észre, mennyire zavarba hozott, vagy csak nem teszi szóvá.
Elindulunk, lassan, óvatosan. Gazdám nem siet, így nekem sem kell rohannom. Szívesen megmondanám neki, hogy petként nekem mögötte kell mennem, nem mellette, de nem merem szóvá tenni. Nem akarok verést, nem akarom, hogy megint vérezzen, vagy fájjon valamim. Akkor Hiroki-sama csak mérges lesz, aztán elad, pedig nem akarok innen még elmenni. Persze, erről úgysem én döntök, hanem a Gazdám. A Gazdák úgyis erősebbek és hatalmasabbak mindenkinél, hiszen ők bármit meg tudnak tenni, nekik senki sem parancsolhat.

A szívem hevesen dobog, ahogy lefelé haladunk a lépcsőn, majd befordulunk az egyik folyosóra. A falakon portrék és festmények lógnak. Az egyik egy gyönyörű tavat ábrázol, amelynek a partján selymes, zöld fű és fa van. A alatt pedig egy fiatal lány, amelynek egy egyszarvú hajtja a fejét az ölébe. Az egész annyira varázslatos, békés és nyugodt, hogy szeretnék megállni, hogy jobban is megnézhessem, de nem merem megkérni Hiroki-samát. Ám ő, mintha megérezné mit szeretnék, megáll, és hagyja, hogy csendesen megszemléljem a képet. Még soha senki nem tett velem ilyet, eddig, ha a gazdáim vittek valahová, csak végigrángattak a pórázomnál fogva a folyosókon, ha elestem akkor kiabáltak velem, vagy akár belém is rúgtak. A házat általában az egyik alkalmazott mutatta meg, aki a legtöbbször mély undorral nézett rám, és igyekezett minél gyorsabban végezni, hogy ne kelljen velem túl sok időt töltenie. De Hiroki-sama annyira más, ő nem sürget, nem rángat, nem üt meg és nem kiabál velem. Legalábbis még nem. Szeretnék hinni neki, hogy nem fog bántani, de túl sok a rossz tapasztalat, így inkább óvatos vagyok, hátha könyörögnöm kell neki. Nem tudom, meddig nézem a képet, de hirtelen léptek zaját hallom, és mikor megfordulok, Hiroki-sama apját pillantom meg felénk közeledni.
Egy fél pillanat alatt húzom ki kezem Gazdám kezéből és térdelek le, mélyen meghajolva, homlokom a mélybordó színű szőnyeget érinti. Tudom, hogy Hiroki-sama valószínűleg értetlenül meredhet rám, vagy talán elégedett, mert tudom, hol a helyem.
– Hiroki, végre megtaláltalak! – hallom a férfi reszelős hangját, amitől a hátamon végigfut a hideg. – Azt mondták, megmutatod a kis kurvádnak a házat. És úgy látom, nem is buta jószág, tudja, hogy kell viselkednie.
– Apám, miben lehetek a segítségedre? – kérdi Gazdám, majd gyengéden megérinti a vállam, mintha azt jelezné, hogy álljak fel. Megteszem, amit parancsol, lassan felemelkedem, de a fejem továbbra is lehajtva tartom. – Ayumu pedig nem egy állat, nem bánhatsz úgy vele!
– Persze, persze a te kis házikedvenced, nem az enyém – mormogja az öreg, a hangjából pedig kihallom a kéjvágyat, amitől a hideg futkos a hátamon. – De nem is a kölyökről akartam beszélni veled, ő nem ér meg egy fél gondolatot sem. Amiért jöttem, az az a bizonyos szerződés a hongkongiakkal. Szeretném tudni, tényleg úgy gondoltad-e a dolgot, ahogy jelezted. Mert jó lenne, ha ezt megbeszélnénk, és ha lennél kedves most befáradni a dolgozószobámba, akkor hamar végeznénk.
– Értettem, apám – mondja Hiroki-sama, majd hozzám fordul. – Ne haragudj, Ayumu, most nem tudom neked megmutatni a könyvtárat. De kérd meg Takao-sant, hogy kísérjen ki a kertbe, és én is megyek, amint végeztem, rendben? Takao-san ott van valahol a hallban, meg fogod ismerni, egy kedves pocakos férfi, kissé őszes hajjal.
– Igen, Gazdám – válaszolom halkan, alázatosan.
Tudom, hogy ez valószínűleg nem tetszik neki, hiszen nem a nevén szólítottam, de az apja jelenlétében ezt nem tehetem. Az rettentő udvariatlan dolog lenne, és a végén nekem lenne megint rossz. Most muszáj a régi szabályok szerint játszanom. Mélyen meghajolok a két férfi felé, majd elindulok a hall irányába, hogy megkeressem Takao-sant. Remélem, menni fog, mert nem akarok kényelmetlenséget okozni a gazdámnak.